A telefonfülke magányosan állt az utca sarkán. Az emberek kinyitották

súlyos, piros ajtaját, bementek, bedobálták az aprót a résbe, tárcsázták a számot, és kiöntötték szívüket, legnagyobb titkaikról sugdostak, zokogtak, nevettek, vagy csak hazaszóltak az anyjuknak, hogy ’Bocs, anya, de bulizni megyek, szóval ne várj meg ébren!’ De mindezt nem a fülkének mondták. Pedig ez volt a legilledelmesebb, diszkrétebb és megbízhatóbb telefonfülke a városban. Tudni kell, hogy Budapest nagyon pletykás hely, különösen az első kerület, ahol aztán minden öreg néni, anyuka ismeri egymást. Ennek ellenére senki nem foglalkozott a telefonfülkével. Szörnyen unatkozott, s ha néha érdekes dolgokról hallott, felkapta a kagylóját, de aztán senkivel nem beszélhetett a friss pletykákról, amiket hallott, így egy idő után érdektelenné és közömbössé vált. Csak egy használati tárgy, egy kommunikációs eszköz – gondolta magáról. Egy napon – tudja az ég, miért, de megszántam a telefonfülkét. Gondoltam egyet, benyitottam. Vonakodva nyúltam a telefonért, leakasztottam, fülemhez emeltem. Na de mit kell mondani egy fülkének? Hogyan szólítsam meg? – tanakodtam. Végül megköszörültem a torkomat, és ezt mondtam:

- Hmm… Jó napot, T. Fülke úr! – nagyon ostobának éreztem magam, de egy rövid idő múltán a telefonba recsegő hang válaszolt.

- Önnek is, uram. Bár be kell vallanom, még sosem becézgettek engem. Fülke… minden esetre, tetszik. Roppant mulatságos. Nos, kit keres, uram? Elfogyott az aprópénze?

- Ööö… nem, nem, csak beszélgetni szeretnék.

- Hogy velem? Ó, ez igazán megható… milyen figyelmes. Tudja, az emberek többsége szóba sem áll velem, sőt, némelyek azt képzelik, nem hallom, amit mondanak! A telefonnak már megáll az esze! Persze, nemrégiben elcsevegtem egy hajléktalannal, de aztán eltűnt. Pedig évekig itt feküdt mellettem a földön – míg egy nap arra ébredtem, hogy senki nem nyomja hátával az oldalamat. Pedig alig ismertem… de mondta is, hogy talán visszamegy a feleségéhez. Igen, biztosan így történt.

- Gondolja? Tudja, az utcán könnyű elkapni valami szörnyű betegséget.

- Biztos vagyok benne! Én nem hiszek az ilyen butaságokban, kérem. Jó ember volt, nem hallhatott meg.

- Nemrég meghalt a macskám – szóltam merengően, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Elütötték. Kész, ennyi.

- Oh… részvétem, uram, igazán sajnálom. Biztosan nem nézett körül. Forgalmasak az utak, egyesek meg úgy száguldanak, mint a félőrültek. De mégis, végtére is csak egy macska volt.

- Csak egy macska… ezt már más is mondta… csak egy csöves. Ön mit gondol, van különbség halál és halál közt?

- Nem tudom, azt hiszem. Talán. Mit tudhat erről egy telefonfülke?

- Ó, sokkal többet, mint egy ember. Maga talán nem ismeri annyira az emberi butaságot, mint én. Nem is ajánlom, hogy megismerje.

- Sajnálom, hogy ezt mondja. Én mindig is embernek vágytam. Persze, maga a létbizonytalanság, de mégis csak jobb azt tenni, amit akarunk, mint egyhelyben ácsorogni.

- Amikor gyerek voltam, én is így gondolkoztam a felnőtté válásról. Azt csinálok majd, amit csak akarok. Aztán minden megváltozott. Felnőttem. Felnőttként az ember másként látja a dolgokat.

- Bizony, ez így szokott lenni. No, de ha jobban belegondolok, talán jobb is így, hogy Telefonfülkének születtem. Az ember elmúlik, néha túl gyorsan is. Így van ez rendjén – az élet egy nagy színjáték, és mindenkinek megvan a maga szerepe: egyesek csupán díszletek, kellékek, mint én – hallottam, hogy hangjába mélabú lopódzott, ezért próbáltam vigasztalni.

- Na, ne mondjon ilyet. Vajon melyik színdarabban beszélget a szereplő a kellékkel? Maga bizony nem kellék.

- Talán nem, talán igen. Talán sokkal több a kellék, mint azt hinnénk, szereplők pedig nincsenek is, csak marionettek.

- Ez érdekes. Lehet, hogy én is kellék vagyok? – töprengtem hangosan, de a fülke kérdésnek vette.

- Attól tartok, igen – hangjában őszinte részvétet éreztem. Furcsa, ha egy telefonfülke lesajnálóan beszél az emberhez. Megalázó. Futólag órámra pillantottam, és nagyot ugrottam ijedtemben.

- Jesszusom, mennem kell! Ne haragudjon, uram, elkések a munkából.

- Nem maradhatna még egy percet?

- Sajnos nem.

- Hát persze. El is felejtettem, maguk mindig úgy rohannak. Azért néha látogasson meg, igazán jól elbeszélgettünk.

- Természetesen. Minden jót! – azzal lecsaptam a kagylót, és elsiettem. Teltek a hetek, a telefonnal való társalgásaim száma hatványozódva nőtt, míg azon kaptam magam, hogy minden nap meglátogatom, pontban délután fél hatkor. Jókedvűen elcsevegtünk, politikáról, filozófiáról, sportról. Különös kapcsolat alakult ki köztünk; alig ismertük egymást, és talán pont ezért voltak olyan könnyedek a társalgásaink. Azt hiszem, igazi barátokká váltunk, megosztottuk egymással gondolatainkat, mert nem számított, hogy csak egy telefonnal, vagy egy városi üzletemberrel beszélgetünk. És egyvalamiben nagyon hasonlítottunk: nem voltak barátaink, magunkra voltunk hagyva, pont ezért találtunk egymásra.

Így napi programjaim közé hely került egy barát meglátogatására is. Kedvenc elfoglaltságom volt ez, sokkal inkább, mint reggel a belvárosi dugóban szívni az autófüstöt, vagy munkából hazajövet megnézni a postaláda tartalmát. Egy szép, fényes, májusi délután sétára indultam a telefonhoz. A barátomhoz. Befordultam balra, végigsétáltam az enyhén lejtős, fákkal szegélyezett úton, és megint befordultam. Lélegzetem abban a pillanatban megakadt, s talán egy, vagy több szívdobbanásom is kihagyott: munkások tömkelege dolgozott egy kordonnal elkerített területen – fúrtak, cipekedtek, káromkodtak – és a telefonfülke nem volt a helyén, lebontották. Lesújtva kullogtam oda egy munkáshoz.

- Hol van… hol a fülke?

- Jah, hát aztat lebontottuk, de sebaj, épül a helyibe egy buszmegálló. Új járat, tudja – itt megeresztett egy foghíjas vigyort, én pedig riadtan elfutottam. Rohantam lélekszakadva, el, minél messzebb, mígnem lihegve ki nem dőltem. Megtámaszkodtam egy ház falában. Nem akartam elhinni. De aztán beúszott még egy gondolat is:

„Csak egy telefonfülke.”

De hát a barátom volt… jaj, pedig olyan biztos volt abban, hogy halhatatlan! Kacagott a halál gondolatán – itt el is mosolyodtam. -  Pedig a csöves, az is biztos meghalt. Milyen ostoba is volt a telefon! Hiszen pont a színjátékról beszélgettem vele, hogy az élet is csak egy dráma. De azt nem tudta, hogy minden darab halállal végződik. Nem olvasott Shakespeare-t.

Több hétig tartott, mire túltettem magamat a dolgon, de a fülkét sosem feledtem el. Mély nyomott hagyott bennem, és örökre megváltoztatott. Nem kerestem új telefonfülkét, és nem vettem új macskát Kancsal helyett.