Bámulok kifele az ablakon. Szép ablak, régi, mogyorófa-kerettel, igaz, itt-ott szálkás, de ha vigyáz az ember, nem bántja. Az üvege azonban új, nemrég cserélte ki az üveges, akinek nagy, vöröses bajsza volt; akár egy szénaboglya.
Simára van csiszolva, hogy tisztán látni a kinti utcát, ahol nagy, szétterpeszkedő, színes esernyőkkel mászkálnak az emberek, az ernyőkön pedig kopog a novemberi eső. És a víz kis csermelyekbe gyűlik, csobog, hömpölyög, csilingelve áramlik a járda szegélyéhez simulva, mint két szerelmes teste egymáshoz. És látni lehet a szomszéd étterem pincérét – szegény félnótás, folyton az utcát sepri a vendégek előtt, és mindig magában beszél. A múltkor megkérdezte tőlem, látom-e azt a gyönyörű, vörös tölgylevelet, aminek sárga erezete olyan szabályos, mintha csak egy szobrász véste volna. Azt hazudtam neki, hogy látom. Nagyon örült, táncra is perdült. És látom a fekete autót, ami most kanyarodik rá a Hegyalja útra, hogy aztán ki tudja, hová hajtson. Látom a buszról leszálló öreg nénit, aki tanácstalanul álldogál az utcatábláknál. Segíthetnék neki. Most mindent látok, és ezt a sok dolgot nem kell mind kitalálom.
De ki tudja, talán az ablakot már szétrágta a szú, az üvege karcos, és lepiszkította a galamb, ami nem is hófehér, hanem közönséges és mocskos, fekete, városi galamb, s a Ferenciek tere koszos aluljárója előtt szedegeti a morzsákat. És az esernyők az utcán, mind lyukasak és szürkék – szinte áttetszenek; valójában használhatatlanok. A cseppek minden egyes koppanásukkor sírva fakadnak. A víz pedig eldobott cigarettacsikkeket sodor, le a csatornába, hogy aztán a Dunába folyjon, és mi mérgüket megigyuk. A szegény pincér pedig nem táncol az esőben, mogorván káromkodik – magában. S a fekete autó egy halottas kocsi – talán engem szállít. Még jó, hogy ezt mind nem látom. |