Ahogy az álmok elévülnek, Forró homokba perzselődve, Angyalszárnyon érkező, szent kihívások Kövülnek meg bennünk, a vágyak. Reggelre mindig magunkra hagynak, S míg álmunkban szépek, jók Okosak vagyunk és bátrak, Kapaszkodunk egy csalfa látomásba, Életünk silány hétköznapjait Öltöztetve a szivárványba.
Mert igaza van minden álomnak: Kidobott terveid valóra válnak, Simán elhiszed, nem vagy árva, Varázslóként állsz a porondra Mások harcát vívni, magadnak.
Hívhatjuk bárminek a képet: Érezni akarjuk a jót, a szépet, Én is visszahúzódom a csigaházba, Ne kérd, kijöjjek, Én vagyok a gyáva! Itt nem bánthat a világ, Nem érinthet a por, a sár, Magamra húzom a gyöngyházfedelet, Itt bent csend van, béke, szeretet.
(A valóság kegyetlen. Glédában állva, törvények Szabják meg, hol a helyed. Szabályok, falak, börtönök, Útvesztők, dobozok, körök, Mindenhol beléjük ütközöm. Dolgokba, melyek tőlem függetlenül Írják elő, az ember mitől üdvözül?)
|