Nagyon fáztam. A földön feküdtem a sárban, elgyengülve a fájdalomtól és a sikoltozástól. Az eső esett, de ezt én alig vettem észre. Nagyon fáztam. Még most is reszketek. Az eső függönyén át anyám arcát pillantottam meg, aki – úgy tűnt – éveket öregedett. A feje kicsi lett és öregasszonyos, csupa ránc. A szemei mélyről néztek rám. Azt hiszem sírt, de az eső miatt nem vagyok biztos benne. Valamit mondott. Távolról hallottam a hangját. A karját a fejem alá tette. Amint felemelt újra éreztem az őrjítő fájdalmat. A világ sötétvörös lett körülöttem.
- Segíts, kérlek! Túl nehéz vagy, nem bírlak. – anyám szava halk volt, az eső sokkal hangosabb. Belekapaszkodtam a nyakába. Egy kicsit fölemelt a földről, és bevonszolt a házba. A földre tett le. Most hallottam, hogy felzokog. Férfiak jöttek be a házba. A nevemet kiáltozták.
- Anna, Anna!
- Segítsetek! – kérte anyám.
Az egyik a karjába vett, a szobába vitt és letett az ágyra. Nagyon fáztam. Mindenem didergett, a fogam összevacogott. A szoba sötét volt. Azt gondoltam: alkonyodik. Anyám egy barna pokrócot terített rám. Felhúztam a nyakamig, és elaludtam.
Arra ébredtem fel, hogy rettegek. Halálosan félek. A szívem összevissza kalapált. Nyílván a láztól volt. A sebem belül, mélyen fájt. Biztosan meg fogok halni, amit nem is bánok. De mikor? Minél előbb, annál jobb. Hangokat hallottam a sötét éjszakában. Az eső hangját. Anyám imádkozott. Az ima szavai is fájtak. A fejem is fájt, a szemem is. Éreztem, hogy a nyelvem nagyon nehéz a számban, nem tudom mozgatni. Nem tudok beszélni. Féltem. A petróleum- lámpa fénye imbolygott a sötétben. Azt hiszem szédültem. Egy férfi arcát láttam, akiben lassan ismertem fel az orvost. Akkor már nem féltem tőle annyira.
- Felébredt. – mondta.
Egy kis vizes ruhát szorított a homlokomhoz és a szememhez. Nem tudtam, hogy a szemem fáj-e jobban, mint bennem a seb. De mindegy is. Az eső. Most megint a láz. Messzire utazom vele. Rettegek. Csak jöttek és jöttek. Nagyon félek tőlük. Még most is hallom a hangjukat.
- A kis zsidó kurva!
- Tessék, egy kis tea. – Anyám arcát láttam. A tea forró volt; égetett, mint a tűz. Nagyon nehéz volt nyelni. De aztán már kevésbé fáztam.
Reggel fehéres ködben ébredtem. Nehéz voltam, mint az ólom. Az ablakot néztem. Már nem esett. Most a lelkem fájt. Jobban, mint a testem. Sehogy se értem, mért nem haltam meg. Az éjszaka. A fájdalom éjszakája. Ez már nem az én életem. Valaki már él helyettem.
Az orvos és anyám bejöttek a szobába. Meg akartam kérdezni, hol van apám. De nem tudtam. Nagyon száraz volt a szám. Fáradt voltam.
- Anna, meg kell, hogy vizsgáljalak. – Az orvos lassan a hátamra fektetett. Félni kezdtem. Az orvos kitakart. Behunytam a szemem, hogy ne lássak, ne legyek. Lassan lebontotta rólam a kötést. Vér folyt szét a lábam közül az ágyon. Anyámba kapaszkodtam. Az orvos vizes ruhával törülgetett, és valamit mormogott, amit nem értettem. A karjába vett és a konyhaasztalra fektetett egy lepedőre. A fa kemény volt és hideg. Az orvos kést vett elő, és a gyertya lángjába tartotta, majd széjjelhúzta a lábamat. Sikítottam a fájdalomtól.
- Kórházba kellene vinni.
- Nem! Azt ne! – kérlelte anyám.
Én is nagyon félni kezdtem a kórháztól.
Délben anyám húslevest hozott. Az illata könnyeket csalt a szemembe. Megnyaltam az ajkamat, ami cserepes volt. Anyám segített felülni. A tálat ketten fogtuk. Hallottam, ahogy koppan a kanál. Soha semminek nem volt még ilyen jó íze, mint ennek a levesnek. Mintha friss reggeli harmatot ettem volna. Egyszerre volt zsíros és lágy, mint a simogatás. Miután megettem, elaludtam.
Anyám szerint tizenegyen erőszakoltak meg. Én nem tudom. Sokan voltak. Pogrom volt. Apám a saját testével védelmezett. Őt puskatussal verték, és végül a körtefához kötözték, hogy végignézze, amit velem tesznek. Az öcsém, Dávid eltűnt azon az éjszakán, és azóta sem került elő.
Nekem szerencsém volt, az mondják. Sok nőnek levágták, vagy leharapták a mellét, és megölték őket. Bárcsak én is meghaltam volna. Az élet sokkal nagyobb gyötrelem, mint a halál. Minden egyes nap egy újabb fájdalom. A tudat, hogy most már így kell élnem tovább. Bezárva ebbe a házba, értelmetlenül, feleslegesen. Bezárva az emlékekbe. Peregnek a napok …
|