Én maradok, s Te mindig csak elmész űrt hagyva a szívemben (és zűrt a fejemben)
Neked a világ kell (s nekem Te, szüntelen!) Nézem, ahogy a világ elemészt.
Szavaidra éhezem (de a sajátomat gépelem). Karjaidban aludnék de rémálmokra ébredek.
Állok a szakadék szélén, a mélységet nézem réveteg. A szélben hozzám száll a hangod, átölel s visszahúz a karod.
De én még ott lebegek fáradtan, félszegen a föld felett. Szememből könnycsepp ered, gyászol felszabdalt eret, hamuvá égett testeket, megértetlen lelkeket, vérbe fojtott szerelmeket.
Nyújtsatok katarzist a világnak vagy keltsétek álmából a négy lovast! Hirdessék az Apokalipszist az embereknek, akkor talán végre ők is felébrednek! |