Vihar tombol,
cikázva hasad az ég,
vadul rázza öklét,
majd lecsap,
haragját, így teríti szét.
Ömlik a hűs, tajtékzó áradat,
s mint megduzzadt patak sebesen,
vágyad, ölembe szalad.
Félelmem most űzd el,
szobámba nagy vihar közelít,
s vadul csapunk párnáink közé,
míg forró vágyam, felhevít.
Szomjazó ajkad itala, a csókom méze,
selyem hajam, a lenge takarónk,
párnád, testemnek két szép éke,
mámoros csókom, az altatód.