A sólyom minden nap ugyanazon a kerítésoszlopon ült a szántóföld mellett. Lenézett az útra, ahol óránként szekerek zörögtek el. Nem zavarta őt, megszokta már a forgalmat, a vásárosok és kereskedők zsivaját. Éppen megebédelt, a jóllakottság megelégedett érzésével ült és bámult maga elé, amikor a két fiú megjelent.
Ez volt az első nyara egyedül, tavaly szakadt el a szülőktől, amikor már önállóan vadászott. Az idei termés gazdag volt, így a benne rejtező pockok, egerek, nyulak is szaporák. Amint elindult az a nagy, furcsa hangú valami a sorok között, már nem ijedt meg tőle, tudta, hogy az ő vadászatát segíti. A rejtek nélkül maradt rágcsálók riadtan menekültek, de egyiknek-másiknak nem volt szerencséje, csakhamar a barna tollú ragadozó gyomrában találta magát. Jó dolga volt a sólyomnak itt, meg kell hagyni. Az úton zötykölődő kocsikról a gyerekek nevetve mutogattak a faoszlop felé, ahol a méltóságteljes ragadozó ült.
- Madár! Madár!
Az apjuk megsimogatta buksijukat és így szólt.
- Sólyomnak hívják. Nem szabad bántani. Jó barát, pusztítja a rágcsálókat, akik megeszik a magtárban a búzát, kukoricát.
A gyerekek tágra nyílt szemmel, tiszteletteljesen néztek rá, még integettek is neki. Jó barát, nem szabad bántani. Megjegyezték. De nem minden gyerek gondolkodott így. A tanácsos úr Bandi nevű fia nemrégiben kapott egy puskát, és cimboráival nagyon jól szórakoztak azon, amint szétrobbanthatták az üres bambis üvegeket. A fiúnak jól ment a lövészet, mindig ő nyert, amikor versenyeztek egymással. Sanyi barátja tanácsolta, hogy kellene valami élő célpont, ugrasszák meg az öreg Maris néni macskáját. De az nem volt kihívás, mert a vén Murci egész nap csak feküdt, meg sem moccant. Talán még könnyebb lett volna eltalálni, mint az üveget.
Végül Bandinak jutott az eszébe.
- Te Sanyi! Szokott ülni egy sólyom a vetés szélén! Lőjük le azt! Nagyon jól mutatna kitömve. Mint amilyet a tanító úr is behozott környezettan órán.
Több se kellett nekik, iskola után ledobták a táskákat és Bandi magához vette a puskát. A sólyom valóban ott ült mit sem sejtve. A fiú a száját húzta, hogy ez így nem izgalmas, zavarják fel a madarat és majd a levegőben kellene megcélozni. Sanyi dobott hát egy követ feléje, a sólyom fel is röppent, majd egy durranást hallott és éles fájdalom hasított a jobb szárnyába. Próbálta feljebb hajtani magát, de hiába. Szárnya valahogy nem engedelmeskedett, bucskázva zuhant a vetésbe.
- Megvan! – örvendezett Bandi. – Gyerünk!
A madár az érett kalászok között vergődött, míg a fiú újratöltött, hogy megadja neki a kegyelemlövést.
- Mit csináltok ott, átok kölykei? – harsant ekkor fel a hátuk mögött.
A nagy orrú fazekas, Sulyok Imre látta meg, amint a fiúk rálőnek a sólyommadárra. Elöntötte a pulykaméreg, hogy az előkelő ifiurak azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Leugrott a bakról, a gyeplőt odanyomta Jancsi fia kezébe. A fiúk menekültek volna, de hiába, Bandit elcsípte az öreg. Elvette tőle a puskát és kegyetlenül megrángatta a füleit.
Bandi visított, és bőgve fenyegetőzött, hogy megmondja az apjának, hogy elvették a puskáját.
- Menj csak fiam, hadd tudja meg apád, hogy sólyomra lövöldözöl! Biztos, hogy többé a puska közelébe se enged!
Bandi szégyenlősen osont haza, gyilkos játékszere nélkül, megalázkodva. Otthon nem is merte elmondani az esetet. Reménykedett, hogy apja nem veszi észre a fegyver eltűnését és nem kérdezi, hová lett. Imre pedig áthágott a kerítésen, és megkereste a vergődő állatot. Vér folyt a jobb szárnyából, és amint Imre megfogta, vadul belecsípett az ujjába. Még szerencse, hogy védte kezét a vastag bőr hajtókesztyű.
- Nyughass te, segíteni akarok! – morogta amaz, és fia csodálkozó tekintetétől kísérve felmászott a szekér hátuljába, ott egy nehéz kast borított a madárra.
Hazaérve a sólymot bezárta az egyik üres nyúlketrecbe, és elszalasztotta Jancsit a lódoktorért. A vörös képű Béla doktor kötelességtudón érkezett, ahogy mindig is szokott. Arca az italtól volt ilyen vörös, de ettől függetlenül jó ember volt. Előfordult, hogy a lovak operálása előtt lehajtott egy deci jóféle házi pálinkát. Attól biztosabb a keze – mondta ő. Bekukkantva a nyúlketrecbe elfüttyentette magát.
- Hát te meg milyen szerzeményhez hívtál ki, Imre fiam?
- Meglőtték a szárnyát, Béla bátyám. Tud vele kezdeni valamit?
- Meglássuk! – jelentette ki a doktor, és övéről máris leakasztotta a butykost, majd belekortyintott. Imre visszautasította a kínálást, a sólyomért nyúlt, és lefogva az állatot segített a doktornak, hogy az megvizsgálhassa.
- Hmmm. Rossz helyen lőtték meg. Látod? Itt törött a csont. Tehetek sínt melléje, akkor talán meggyógyul. Hozzá kell rögzítsem a testéhez, mert ha mozgatja, nem fog összeforrni. De nincs túl sok értelme. Így nem tud vadászni sem. Éhen fog pusztulni.
- Majd mi gondoskodunk róla - bújt ekkor elő apja karjai alól az addig csendben figyelő Jancsi. - Adunk neki enni és vigyázunk rá.
- Vállalod, hogy a napi munkád mellett még róla is gondoskodsz ? – nézett komolyan a fiára Imre.
- Igen édesapám. Én is és Julika is.
- Kezet rá!
Jancsi felnőttes komolysággal rázta meg apja kezét.

Attól a naptól kezdve a sérült madarat az istállóban tartották. A két ló és a tehenek lakta meleg helyiségben a sólymot a széna közé tették, ahol elrejtőzhetett. Jancsi húga, Juli egy régi zománcos kislábasban mindennap friss vizet tett ki. A gond már csak az volt, hogyan fogják etetni. Ez volt a keményebb dió. A madár a lekötözött szárnyával nem tudott lecsapni még az istállóban át-átszaladó egerekre sem. Jancsi kitalálta, hogy kérjék el a Boris néni macskáját és eresszék be a nagy magtárba az utca végén, ilyenkor már tele van az egerekkel. A barna foltos macskának ugyanis volt egy olyan fura szokása, hogy megfogta az egeret, megroppantotta, majd szépen kivitte a magtár elé, és ment vissza a következő áldozatért. Addig csinálta ezt, amíg hat-nyolc kiterített sajtpusztító nem feküdt a magtár ajtajában, aztán leült és várta a dicséretet. Olyan jól volt tartva őkegyelme, hogy nem fanyalodott rá az egerekre. De a vadászatot követő dicséretre annál inkább.
Most sem volt ez másképp, Mirmur hozta az egereket, Jancsi pedig egy rozsdás pléhdobozba gyűjtötte őket. Mirmur megkapta a szokásos kolbászdarabkát – bizony, ilyen úri dolga volt a megözvegyült, gyermektelen Boris néni mellett, de hát kire is pazarolta volna ő a szeretetét…
Az egér tehát megvolt, de a madár nem nagyon törődött a mozdulatlan tetemmel. Csakhogy Jancsi gyermeki furfangján nem foghatott ki. Kért a szomszéd horgásztól egy hosszabb damilt, rákötötte a jobblétre szenderült egér egyik lábára, és aprókat rántott rajta. A sólyom a mozgásra rögtön felfigyelt, és egészséges szárnya segítségével, ha ügyetlenül is, de elkapta az élőnek hitt egeret. Egy vágás, két vágás az éles csőrrel és pillanatok alatt belakmározta. Így ment ez hetekig. A madár biztonságban érezte magát a szénakupac mögötti falnál, ahová néha csak úgy bepottyant egy egér, majd menekülésbe fogott, ő pedig elfogta, megette. Előfordult, hogy előóvakodott és nézte az istállóban lakó hatalmas állatokat. A szelíd tehén fejét forgatva bámulta a madarat, ám hiába próbálta megszagolni, az ilyenkor ijedten visszabukdácsolt a szénába. Jancsi és a húga is nagyon szerettek kijárni az istállóba hozzá, úgy érezték, egy különleges ajándékot kaptak ezzel, hogy most ők gondoskodhatnak az ég vándoráról. Két héttel később a doktor azt mondta, levehetik a kötést, ha jól forrt össze a csont, a madár nemsokára újra repülhet. Jancsi mászott be a szénakazal mögé, és sarokba szorította. Amaz vijjogva csapott felé szárnyaival, aztán már csak tátogatta csőrét, mint a fészekből kiesett, ijedt rigófióka, ha felé nyúlnak. De sikerült megfogni, óvatosan megszabadították a kötéstől. Amint a fiú elengedte, a madár csapkodva visszaküzdötte magát a szénakazal mögé.
- Most hagyjuk egy időre. Meg van ijedve. Innentől a természet már elvégzi a dolgát - javasolta a doktor.
Aznap Jancsi hiába rángatta csalogatón az ürgét, amit a szomszéd földműves öntött a ki mezőn, a sólyom csak gubbasztott a sarokban. De másnap, amikor óvatosan eltolva az istállóajtót beleskelt, már meglátta a jászol szélén ülni. Tehát kipróbálta a szárnyait. Harmadnapra pedig azt vette észre a „kukucskáló” lyukon át, hogy a madár lesben állva figyeli az istállón átszaladó egereket. Egy hét múlva vadászott rájuk, és sikerrel járt.
Juli, aki mindig félős és beteges kislány volt, órákat töltött néha az istálló ajtajára fúrt lyuk előtt, hogy figyelje a madarat. Azelőtt alig mert kimerészkedni az udvarra. Csak az anyja szoknyája mögül figyelte a világot, és amikor nem látta a biztonságot jelentő anyát, rögtön hangos sivalkodásba fogott. Most azonban nem törődött senkivel és semmivel, csak Barnával. Ezt a nevet adta a madárnak.
Eljött az ősz. Az aratás már befejeződött, olyan csupasz volt a tarló, mint a kis templom lelkipásztorának feje búbja. A falu népe a szüretre készült. Egyik reggel Imre felpakolta a szekérre a széna közé a kész zománcos kancsókat, edényeket, majd bement az istállóba. Egy hálóval elfogta a sólymot, kivitte a szekérhez és ráborította a kast, úgy, mint amikor hozta. Julika ijedten nézett rá, szája sírásra görbült.
- Apa! Hova viszed Barnát?
- Elengedjük, kicsim. Már meggyógyult, visszaengedjük oda, ahonnan jött. Hadd repüljön.
- De… de ő a mienk. A mi madarunk.
Imre fölemelte remegő szájú lánykát és felültette a bakra.
- Nézd kis bogaram. Barna nem a mienk. Ő a levegő szabad vándora. Megsérült, beteg volt, ezért gondoskodtunk róla. De nem azért gondoskodtunk, hogy a miénk legyen, hanem hogy egyszer ismét röpülni lássuk ott fenn.
A kislány még mindig nem értette. Apja a fejét vakarta, majd a tyúkudvarra mutatott.
- Nézd csak, Julcsa. Látod azokat a tyúkokat?
- Látom.
- És láttál már sast, fecskét. Amelyik repülni is tud. Melyik tetszik neked jobban?
- Én szeretem a tyúkokat is. De azt hiszem, Barnát jobban szeretem.
- Miért szereted jobban?
- Mert olyan szép. Szép a tolla, és szeretem nézni, ahogyan vadászik.
- Látod, kicsim. Te a sólymot szereted. Ha itt marasztanánk, és állandóan mi etetnénk, vagy bezárnánk, ő nem lenne más, mint azok a tyúkok ott az udvaron. De ha most elengedjük, újra az a szép, büszke sólyom lesz, mint volt. Visszatérhet az övéihez.
Julcsa elgondolkodva rágcsálta hüvelykujját. Még mindig nem tetszett neki, hogy ezentúl nem láthatja minden nap Barnát, de ha annak mostantól jobb lesz… Észre sem vette, hogy a szekér elindult velük, de nem is kereste anyját, a hátul kuporgó sólymot figyelte. Kiérve a falu határába Imre ránézett a gyerekekre. Előbb Jancsira, majd Julikára.
- Jól van, gyerekek. Itt az idő, hogy Barna visszatérhessen oda, ahonnan jött. Julcsi, szeretnéd te elengedni?
A kislány bólintott, apja felemelte hát a szekér hátuljába, ő pedig félve levette a kast a madárról. Az azonnal szárnyra kapott és néhány méter után leszállt arra az oszlopra, ahol mindig ülni szokott. Julcsa ijedtségtől pihegve nézte, Jancsi büszkén mosolyogva – lám, már milyen jól repül! Visszaültek a bakra. Nézték a madarat, ő is nézte őket. A kiszabadult sólyom számára nem voltak mások, mint bármelyik arra járó falubéli. De fordítva ez már nem volt igaz. A madár nem is érthette, miért dörzsöli a kislány a szemét, miért integet olyan lelkesen neki a kisfiú. Újra szabad volt, ismerős volt a táj, mégis kissé idegen, hiszen most már kopasz volt a tarló.
- Menj, repülj Barna!- integetett csipkés zsebkendőjével Julika. – Repülj, és vigyázz magadra!
A sólyom pedig mintha értette volna, szárnyra kapott, felemelkedett és nem sokára el is tűnt a tarló mögötti rengetegben. Olyan szép volt, olyan felséges. Imre az ölébe emelte a szipogó kislányt és együtt néztek a madár után.
- Ne sírj, Julcsikám. Inkább örülj. Hiszen ezért dolgoztatok hetekig, hogy a madaratokat ismét ott fenn lássátok a kék égen. Hát nem szebb ott, mint a sötét istállóban? És járhat bárhol, mostantól kedve mindig egy kicsit a ti madaratok marad.
- Vajon látjuk is még? – kérdezte szomorúan Jancsi.
- Biztosan, fiam – szorította meg Imre melegen fia kezét. – Biztosan.