Ha túl sok, a sok,

És kevés a semmi sem.

Ha minden út eléd mos,

Valamit, fejet vesztően.

Ha álmok gyötörnek,

És az eső a nyakadban csepereg,

A szél megbotlik benned,

És magadból kitérdel,

Minden olyan érzés,

Melytől feleszmélsz,

Nem is te vagy, épp,

Ha magadban sem

magaddal beszélsz.

Idegen hang ordít a fejedben,

Ki akar törni, lüktet az erekben.

Mosolyod elvarrta a sötétben,

Hátha elrejti őt is, a pad helyzetben.

Szürke üres, levegőtlen-

Lélegzetvételben-

Onnan bújik elő,

A mélyről jövő.

Aztán felhasít sebeket,

Másokat meg elfeled.

Vagy összeráncolt szemöldökkel,

Suhan vissza, csitító érintéssel.

Zavaros, zavart, zavargások,

Ott kúsznak le a falon,

Mint a fekete festék,

Elterjed, utat enged az ablakon.

Majd láttatja veled,

Valós képét a színeknek,

Kifordított életképek,

Az lettél, amitől féltettek.

És lám, a látvány,

Mi tárul, s borzad eléd,

Nem számít, hiába húzom a szám,

Ez kell, ez akarja nyelvem hegyén,

Szívem rejtett zugán,

A kikívánkozó akarat.

S ha tévedés, vagy bűn talán,

Már rég nem számítanak.