Falom a szavakat,

Minden ékezetet,

Minden kérdőjelet,

És a tudatot, mely

Bánt, ha olvasom,

A sorok között

Ha arcát megtalálom,

Ha énekében, és szavaitól

Egy kicsikét, meghalok.

Bársony álom hinti tele,

Szívem körül, és előtte,

Körbe terít, a vágy érzete,

Ha elragad, minden érintése,

Vagy csak felém szárnyal,

És nem hagy utat, nem engedne,

Mert ő is érzi, ez jó, ez kellene,

Hisz csábító lett, a sors gyermeke.

A magam, s valóm, önképe.

Messziről megjelenik,

Lépteit felismerem,

Az idő mellettünk gyorsan eltelik,

Pillantását hordom a szívemen.

Arcom a napfényben úszik,

A szél ragad el hirtelen.

És bár máshoz köt téged a sors,

Mégis megfogod kezem.

Néha becéznélek,

És becézel éppen,

De úgy félek,

Itt maradok egyedül

Az érzéssel, a semmiben.

De megeshet az,

Hogy mit kifundált

Ellenünk az idő,

Egy másik szemfedő

Után, talán…

Egy szebb nap is eljő.

De földre! Bitorló,

Térj vissza le,

Egy harmadikként,

Milyen lehet a test

És lelkiismerete.

Bajban, talán,

És tengernyi érzettel,

Az út túloldalán,

Egy újabb eséllyel…