Reggel lett. Elég hirtelen érkezett a testvéreknek. Philippe arccal az ablak felé fordulva aludt, a redőny résein át beszűrődő halvány reggeli napfény nem zavarta meg álmát. Nyugodtan aludt ezen az éjszakán, kitudja mióta végre igazán nyugodtan, biztonságban érezte magát Marc mellett, s talán elhitte, hogy igazából is testvérek, nem csak vérségi kötelék köti össze őket, hanem közös múlt, közös emlékek, s bár azok a régmúltból, gyermekkorukból valók, de voltak, s fontosak voltak Philippe számára. Ezen az éjszakán még álmodott is. Álmában újra átélte azokat a bizonyos régi emlékeket, a régi kalandokat, látta édesanyját, még fiatalon, zöld szeme csillogott homlokára omló sötétbarna fürtjei alatt. Vékony alakja mögött feltűnt a termetes édesapa, kedves, elnéző mosollyal az arcán karolta át az anya derekát, s nézte a két gyakig sáros fiút, akik egymás háta mögé bújva próbálták takarni piszkos ruháikat, a sártól fekete arcukat, körmüket. Rövidre nyírt hajuk összecsomósodott a kosztól.
A kép eltűnt, de feltűnt helyette egy másik emlékkép a testvérek közös múltjából, későbbről. Majd utána mégegy s még egy. Elnéző szülői pillantások, szigorú tanárok arcai, szép női tekintetek, cinkos testvéri pillantások tűntek fel álmában.
A mellette alvó Marc hasonlókról álmodott. Lába a félrelökött kispárnán pihent, egyik keze lelógott az ágyról, másikkal a takaró csücskét szorongatta, mint gyermekkorában. Ő is a múltjukról álmodott, a közös kalandokról, a közös problémákról, a szerelmeikről, mindenről, amit együtt éltek át.
A testvérek álmát egy korai telefon zavarta meg. Philippe bágyadtan pislogott, szemét törölgette, és macska módjára nyújtózkodott. Marc hasonlóképp ébredt, s egyáltalán nem állt szándékában válaszolni a korai telefonáló hívására, de az kitartóbb volt, mint hitte, s nem hagyta abba a csengetést. Marc egy ásítás közepette lenyúlt földre dobott telefonjáért, és álmosan beleszólt:
-Igen, tessék?
-Marc? Te vagy az? Itt Diane. Ne haragudj, nem akartalak zavarni... Felébresztettelek? - kérdezte a lány a vonal másik végén.
-Egy picit...de nem zavarsz, Diane, mondd csak... van valami gond, hogy ilyen korán hívsz? - Kérdezte Marc felülés közben. A lány nevének említésére Philippe lustán hátrapillantott a testvérére, s kíváncsian figyelte a beszélgetést.
-Marc, csak azt szeretném mondani... hogy... elég kínosan érzem magam, tudom, hogy dühös leszel, de le kell mondanom a mai találkozónkat. Találkoznom kell a bátyámmal. Remélem nem haragszol, hidd el, próbáltam lebeszélni arról, hogy ma jöjjön, de állítólag nagyon sürgős neki. Sajnálom... - hadarta Diane, Marc pedig igyekezett eléggé felébredni ahhoz, hogy megértse, amit a lány mondott neki.
-Hogy a bátyád? Oh... értem, hát nincs semmi gond, menj csak el, ha olyan fontos, igazán, nem probléma, hidd el, megértem. Majd máskor bepótoljuk - mondta lusta hangon, de kedvesen marc. Philippe oldalra döntött fejjel figyelte a fejleményeket.
-Tényleg nem gond? - kérdezett vissza izgatott hangon Diane. Kínosan érezte magát, lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy le kell mondania a randevút Marc-kal.
-Ugyan, dehogy, hidd el, megértelek. Erre valók a testvérek. Hogy meghallgassák és segítsék egymást. - válaszolta Marc, s szeme Philippe felé tévedt. Testvére egy pillanatra lesütötte szemét. Hálás volt Marc-nak, hogy egyáltalán beengedte a házába, és nem zavarta el, mint más tette volna.
-Köszönöm Marc, ígérem, bepótoljuk valamikor. Akkor szép napot neked. Puszi. - köszönt el Diane. Marc hasonlóképp tett, majd letette a telefont, s visszadobta a földön heverő pokrócra. Álmosan végigynúlt az ágyon és lustán nyújtózodott. Philippe-el egymásra néztek, majd mindketten az órára. Nem volt olyan korán, mint gondolták, már nyolc óra volt.
-Te kérsz kávét? - tette fel a kérdést Marc.
-Igen, ha lehet - válaszolt félszegen Philippe.
-Persze. Hogy szoktad inni?
-Kevés kávé sok tejjel, két cukorral.
-Azonnal hozom. Vagy ki is jöhetsz, ha akarsz. - mondta Marc, majd minden további eligazítás nélkül kilépett a szobából, a saját ajtajáról leakaszotta sötétzöld köntösét, magára terítette, lábára húzta papucsát, és kicammogott a konyhába. Még mielőtt nekiállt volna a kávéfőzésnek, kitárta a hatalmas konyha ablakait és elhúzta a függönyöket. Kintről friss levegő és vakítő napfény áradt be a konyhába, s annak világos kövéről visszaverődve megvilágította az egész teret. A konyha-étkezőnek nevezett tágas helyiséget csak egy két kerek oszlopon álló széles ív választotta el a hasonlóképp világos bézs árnyalatú kővel burkolt nappalitól, melynek egy része, amely egy kis kiugró volt, minden falrészen magas ablakokkal, télikertként szolgált, itt tartotta Marc a virágokat, s ezek közé fonott bútorgarnitúrát helyezett el. Mindez kellemes, kedves, vidám hangulatot adott a háznak.
Marc végigpillantott a tágas nappalin, majd visszafordult a konyhapult felé, s pár mozdulattal kávét tett a kávéfőzőbe, majd vizet, s egy gombnyomással befejezte a műveletet. Álmosan bámulta a konyaablak előtt egyre növekvő barackfát, melyet még Nicole ültetett azután, hogy összeházasodtak. Akkor még egész pici kis növény volt, de mára már elég szépen megnőtt. Marc bágyadtan vakargatta az orra hegyét, mikor Philippe odaállt mellé.
-Mire gondolsz? - kérdezte. - Diane-ra?
-Nem gondoltam semmire. Csak néztem azt a fát. Nicole ültette. Hiába... bár én elengedtem, sosem fogja elhagyni ezt a házat. Az egész, úgy ahogy van, az ő műve. A bútorokat ő választotta, a növényeket is ő vette, ő gondozta őket, ő takarított. Miatta, tőle lélezgett ez a ház. Én ugyan igyekszem lecserélni mindent, ami rá emlékeztet, hogy új életet kezdhessek majd azzal, akibe szerelmes vagyok, de ahhoz a házat kéne lecserélni, nem csak a bútorokat és a képeket a falon. Minden, amit itt látsz, az ő ötlete volt. - magyarázta Marc néha-néha elmosolyodva, de mégis keresűen. Philippe lesütötte szemét, de nem válaszolt semmit. Megértette a testvérét, de nem tudta átérezni a helyzetét. Sohasem volt senki, aki igazán fontos lett volna neki, és bántotta volna, hogy nincs többé. Ebben különbözött a testvérétől. Marc minden barátját hozzá közel állónak érezte, és mindig igyekezett tartani a kapcsolatot, s ha valamiért mégsem maradt meg a barátság, a jó viszony, az őt nagy veszteségként érintette. A legnagyobb veszteség azonban felesége halála volt. Rögtön utána Philippe elvesztése, amiért újbóli egymásra találásuk kárpótolta valamennyire. De az elveszett időt nem lehetett visszahozni, akármennyire is próbálta volna bepótolni azokat az éveket, amiket ők ketten elvesztettek, azokat a napokat, amelyeket egymástól távol töltöttek, ahelyett, hogy együtt, jó viszonyban, testvéri-baráti viszonyban töltötték volna. Azokat az órákat, amikor még csak nem is gondoltak egymásra, s azokat a pillanatokat, amikor testvérekként is idegenként néztek a másikra, s családi ölelés helyett közömbös pillantásokat váltottak, s duzzogva elfordultak egymástól. Hiába, minden próbálkozás ellenére az elveszett idő nem visszahozható. Ezen gondolatok között egy név és egy cím jutott Marc eszébe. A név: Marcel Proust s a cím: A la recherche du temps perdu (Az elveszett idő nyomában). Sosem olvasta, s talán nem is fogja, de legalább a cím jelentőségét megértette. Hogyan is hozhatná vissza azt, ami elmúlt? Sem a Philippe-től távol töltött éveket, sem a meg nem történt történeteket, sem a megálmodott mosolyokat, sem az elképzelt találkozásokat. Sem Nicole-t.
Gondolatait a kávéfőző éles sípolása szakította félbe. Kikapcsolta a gépet, majd két bögrébe kitöltötte a kávét. Az egyikbe többet, a másikba valamivel kevesebbet tett. Mindkettőt teletöltötte hideg tejjel. Mindkettőbe tett két kanál cukrot. A több tejeset átnyújtotta Philippe-nek, a másikat ő kezdte el iszogatni. A konyhapultnak támaszkodva, csöndesen, egy szó nélkül fogyasztották el a reggeli italt a testvérek.
-Különben elmondod, hogy miért keresett Diane? - érdeklődött Philippe, miután mindketten nyugodtan elfogyasztották reggeli kávéjukat.
-Csak azt akarta mondani, hogy nem tud ma találkozni velem, mert a bátyjával kell beszélnie. Tudod, ő nem itt lakik, nem olyan sokat jár erre. - válaszolta nyugodt, barátságos hangon Marc.
-Van bátyja? - döbbent meg Philippe. - Őt ha jól sejtem, nem ismerem. - folytatta a beszélgetést. - Hogyhogy ritkán jár erre?
-Valóban nem ismered. Még én sem. Orvosi egyetemet végzett itt Párizsban, de nem akart itt dolgozni, délen keresett állást. És még kapott is... - tette hozzá tűnődve Marc. Tétován leült a nappali falához felállított vajszínű kanapéra. Szemei a távolba révedtek, gondolatban valahol máshol kalandozott el egy pillanatra, majd visszatért párizsi otthonának nappalijába, testvére mellé, s ebből az állapotból már nem is zökkent ki a nap folyamán. - Ettől függetlenül én sem tudom, hogy miért olyan nagyon sürgős az a találkozó, de biztos vagyok benne, hogy megvan a maga oka. Diane majd bizonyára el fogja mondani, ha nem túl bizalmas a dolog. - tette hozzá Marc.
A reggel hátralevő részét a két testvér jórészt beszélgetéssel töltötte, kényelmesen megreggeliztek, felöltöztek, persze nem siették el. Dél körül Marc felvetette, hogy menjenek el esetleg egy irodába munkát keresi Philippe-nek, vagy böngésszenek át néhány újságot, hátha akad valamelyikben egy jónak ígérkező állás. Ilyet ugyan nem találtak egy irodában sem, de számos újsággal felvértezve tértek be egy gyorsétterembe, ahol egy hamburger és fél-fél liter kóla mellett néhányat közülük át is tudtak futni. A jobbnak tűnő hirdetéseket tollal bekarikázták, hogy ha hazaérnek se kelljen újból végignézni az összes lapot. A közös munkakeresés Philippe-nek közelebb hozta a testvéreket, mindketten egyre oldottabban viselkedtek, de egyikük sem mert még annyira közvetlen lenni, mint gyerekkorukban. Néha kimértek voltak, udvariasak, félénkek a másikkal szemben, de már egy-egy élcelődő megjegyzés is elcsattant köztük, néhány poén oldotta a hangulatot köztük. Bár külsőre senki sem mondta volna biztosra, hogy testvérek, a belső hasonlóságok egyre jobban kitűntek a két férfi között, s ennek, bár egyikük sem mutatta, de mindketten örültek, hiszen ez is azt jelentette, hogy nincs minden veszve, talán egy része mégis visszahozható az elveszett, elvesztegetett időnek. |
