A viharnak gyermeke vagyok én.
Szüleim akkor párzottak vadul,
mikor jajong az erdő, üvölt a szél,
búvik az ember, a természet az úr.

A viharnál csak vágyuk tombolt jobban,
Égre kiáltották nászuk örömét,
Mikor a kéj tüze legmagasb’ra lobbant,
A zord eget villám hasította szét.

Kis bambuszházban, ott fogantam én,
Mikor esőtől védtek a pálmalevelek,
A kunyhó vizes rizsszalma-fekhelyén,
Életre sarjadt egy apró lánygyerek.

Villámoktól sújtott fülledt éjszakán
éles kis hangján felsírt a remény,
s túl anyám vajúdó jajszaván:
A vihar lányaként születtem meg én.