(Szemelvények a sötét középkorból)

Emberek kezéhez kezdettől tapad vér.
Azóta, mióta testvért ölt a testvér.
Később már mindezt az Ő nevében teszik.
S pásztorok a nyájat mocsárba terelik.

Tizennégy volt, mikor házukba betörtek.
Nem mondták, miért. Nem szóltak. Csak öltek.
Előtte haltak meg szülei és húga,
őt "csak" meggyalázták. Újra, újra, újra.
Mozdulatlan feküdt, amíg a katonák
egymás után maguk belé nem oltották.
- Ne őt, hisz még gyerek! - így sikoltott anyja,
majd elvágott torkából vér fröccsent a falra.
Többé semmiben sem hitt. Isten sem létezhet.
Nem! Hogyha tétlenül ilyet végignézett!
Megfogant, fattyút szült. Neki jobb lesz talán...
Feje fölött tető, kenyér az asztalán.
Lehetett volna. Ha nem követ el hibát:
nem bánta, hadd higgyék: hamis Istent imád.
- Ártatlan! Ne bántsák! - sírt az anyja térden,
védte azt, ki fogant gyalázatban, vérben.
Hiába. Bakó sújt, s az ártatlanok vére
bosszúért kiált fel Isten kék egére.