Éhezem a bőven megterített asztal mellett,
Hideg, tiszta vizű forrás mellett szomjazok,
Bolond, lélektelen, és kíméletlen lelkemnek
Mindig az kellene amire sosem vágyhatok.

Megtalálom a gyönyörű, értékes gyémántot,
De én bolondan kacagva messzire elhajítom,
Azután zsebeim kiforgatva, átkutatva azokat,
Megélhetésemhez utolsó fillérjeim kutatom.

Rutinosan, nevetve ölök meg igaz érzéseket,
Majd átélem a legkeserűbb, és fájó féltéseket.
Ezek után kívánom tőletek, hogy szeressetek?
Magamba nézve csakis megvetést érdemelek.

Menekülnék messze a világtól,főleg magamtól,
Hogy is várhatnék szépet vagy jót a sorsomtól?
Hogyan várhatnék joggal az éltető napsugárra,
Mikor a zimankót, mi van, én magam kívántam?