Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere. Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését…elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város...

...és a parányi tintalövő ágyú egy röpke pillanatra, míg a szárnyaló képzelet új magaslatra ért, megpihent.