| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
mondaen Ideje:: 08-16-2007 @ 05:15 pm |
|
|
|
|
| Ébredés után Sweet kicsit toporogva rántotta félre a nehéz függönyt. A betűző nap éles sugarai sebészien világították meg a régi erezett parkettát, s ebben a fényben jól látszódott az a sok pihe és szösz, amit a reggeli mocorgás kavart fel a hatalmas belmagasságú háló levegőjében. Sweet hunyorgó szemmel kinyitotta az ablakot, majd mint egy kisgyerek, ugrott vissza Dominik mellé az ágyba, ahol azonnal birkózni kezdtek kuncogva. Reggel volt még, friss idő, s új levegő járta át a hatalmas szobát. A szellő mozgatta függöny minden apró mozdulatára árnyjáték képződött a falon, melyre mindketten elmélázva mutogattak egymás mellett feküdve az ágyban. A fiatal kis szobalány makulátlan eleganciával, s mindkettejük meglepetésére – mivel nem szoktak hozzá efféle helyzetekhez – tökéletes koreográfia szerint szolgálta fel a reggelit, mely a legfinomabb francia sajtokból, tojásból, imádnivalóan meleg zsemlékből, s némi kávéból, meg narancsléből állt. Amikor kiment a szobából, megint csak kuncogni kezdtek a helyzeten, hogy vajon hogyan is csöppenhettek bele ebbe a csodába, amely mindig ott volt az álmaikban, s abban mindig tökéletesen egyetértettek, hogy ez kell nekik. Itt és most ez az élet pont jó. Nekik való.
Kora délelőtt lebattyogtak a partra. Ekkor már szikrázva tűzött a nap, s égette talpukat a barnás kavics, ami oly mesterien volt elrendezve a kanyargós kerti ösvényen. Paolo, a mindenes komornyik, barát, pszichológus és nem utolsósorban kitűnő intrikus, már ott várta a régi ismerősnek számító vendégeket, kiknek nem kellett a neve ahhoz, hogy beléphessenek kívülről a természet, no meg a mérhetetlen sok pénz által takargatott strandra. Paolo fantasztikus biztonsággal kezelte azokat a vendégeket is, akik a világ bármely más részén megjelenve azonnal riadalmat okoznak a helyi szálloda és vendéglátóipar minden szereplőjében. Itt más volt a helyzet. A hely önmagában még nem is indokolta volna hideg nyugalmát, hiszen nem tartozott az elit Riviérák egyikéhez sem - alig ismerte a régi-újkor gazdag rétege. Azonban ez lett hatalmas nagy előnye is. Az igazán gazdag családok bohém gyermekei imádtak ide járni, mivel egymás között lehettek, szigorúan egymás között, mellőzve a néha már egyes helyeken kötelező allűrök tömkelegét. Itt hétköznapi emberek szabadságával és lazaságával közlekedhettek, nincs lesifotós, nincs fantasztikus ajánlattal kecsegtető „régi” barát, nincs senki. Minden itt dolgozóban tudatosította Mr. Smith, hogy tilos elfogadniuk borravalót, ezen kívül a legfontosabb szabály, hogy nem szabad a vendégekkel különlegesen bánni, mint egyes puccos szállodákban teszik, legyen akár szó a monacói hercegről is. Mindig ezt mondta:” Ők itt, de csak itt, olyanok, mint maguk. Ők a maguk barátai, s legyenek is azok.”
Természetesen mégis titokzatosságot sejtetett az a bizonyos 1958-as év, amikor Sir Martin Smith szeme előtt először megcsillant a lurgia tartomány szélén elterülő partszakasz rejtett szépsége, amit természetesen a helyiek jól ismertek, de nekik nem jelentett a szülőföldjük „otthon” érzésén túl semmilyen üzleti lehetőséget. Sir Smith bagóért vett egy birtokot, majd felvásárolta a partot is, amiben nem kis szerepe volt annak a hivatalnokseregnek, kiknek Smith igen szép summákat juttatott a bürokrácia tövises bokrainak könnyed átugrásáért.
Dominik és Sweet leértek végre. Balra lejjebb látható volt a kisebbik kikötő. Itt sorakozott néhány hófehér jacht, melyek némelyikének napernyős árnyékában még bágyadtan hevertek a másnapos dívák. Még csak néhány lézengve szivarozgató „nagyöreg” mustrálta úszó lakosztályának fedélzetét, pillogva és beszélgetve hű társával a tegnapi parti sikamlós részleteiről. Nagyokat nevettek a házigazdák. Közben megérkeztek a kék egyenruhás, csinos kis kalappal felöltözetett futárok, akik kétkerekű kocsikon tolták az újabb étel és ital rengeteget, feltöltendő a jachtok mindegyikét.
Lesétálva a fehér homokkal úsztatott partra, Sweet megállt, s egy hűvös, világoszöld és puha fűcsomón nyugtatta talpát úgy, mint ahogyan a kis primadonnák szorosan egymás mellé zárt lábfejjel nyújtózkodnak az ég felé. Fehér, nagy karimájú nyári kalapot viselt, meg egy lenge egyberuhát, amit helyesen kapkodott fel a szél folyton. Letelepedtek az egyik napszítta ernyő mellé. Alig tizenöt méternyire már hullámzott a tenger. A hűsítő szél állandóan fújt. Még egy ideig csodálták a szikrázó fényben tündöklő természet minden színét-ízét. Sweet és Dominik hátradőlve nevetett, folyt a könnyük a boldogságtól. Itt vannak. Hol is? A hely még a térképen sincs rajta, nevettek-nevettek. Meg ettek is, mert Paolo hozott valamit nekik egy könnyű kerek asztalkán, amit alaposan leszúrt a homokba a szél ellen. Hátralépve, Paolo – úgy, hogy látta, figyeli a két fiatal – csent néhány epret abból amit hozott. Na, ezen mindannyian kacagtak. Paolo! Micsoda komornyik vagy te? - imádom az epret – válaszolt. - De legalább azt adom nektek, amit én is szeretek. Így vagyok az ajándékokkal.
Mindent behabzsoltak gyorsan, majd irány a tenger. Egymásban úszva, megrészegülve a hullámzástól mézzé váltak, s feloldódtak. Visszatérve a partra, lerogytak a fáradtságtól. A rájuk tapadó fehér homoktól kicsit zebraszerűek lettek, s nagyokat nyerítettek ehhez az új jelmezhez. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-17-2007 @ 09:18 am
| Hozzászóló: Netelka (Ideje: 08-17-2007 @ 09:19 am)
Comment: Ez valami regényrészlet? Mert így önmagában, kiragadva esetleg egy nagyobb történetből, nem sokat mond. |
|
|
|
|
|
