Sűrű percek… sorakoznak, hogy rohannának bele a jövőmbe, de nem lehet, mert számot húznak, várnak, várnak, folyton várnak, holnap szerda, jönnek haza boldogságok, kicsiny, apró boldogságok… és szerelmek. Jönnek gyalog, lábuk kattog, tik-tak, tik-tak, ide pattog pettyes labda, messze dobom, kisgyerekek játszhassanak tova vele, vidámság lesz, nevethetnek, kacaghatnak, csak én sírok, mert hiányzik a pettyes labdám.

Fél három van, nehéz hajnal, fél három lesz most már mindig, az idő, ahogy Bergson mondta, sosem telik, sosem telik. Ha elalszom, csak úgy rohannak az álmok a másnap elé. Jönnek sorba, megtámadnak, elhitetnek velem minden badarságot, hülyeséget, vagy szépséget, hogy velem van már, és velem lesz, mindörökre, vagy legalább, míg akarom, mint a barom, melyet igába hajt a vágy pénz után, hogy legyen. De nem alszom, ébren vagyok, most épp írok, ha nem sírok, miért sírnék, hogyha egyszer jól tudom, hogy holnap szerda. Illetve ma. Hajnal van rég. De nagyon rég…

Fülembe súg egy szép dallam sok szenvedélyt, sok szerelmet, vágyakat és örömöket, melyeket majd meglelhetek, ha lesznek hetek, míg szenvedek, lesz bizony pár percem nekem, melyeket majd megélhetem, mint az élet orgazmusát. Központozok, nagy kárt teszek e pár sorban, megtörik a szeretetem, mely átölel Olvasót, és Kedves Embert. Boldog vagyok, boldog leszek, ha majd szerda esti neszek tanúskodják: a magány messze. Mert most itt van, az ágyamban emészti a formás helyét barátnőmnek. Unalmas így minden álom, látom hazug szeme fényét, jól tudom, hogy ez csak álom, és ha oldalamra fordul gyenge testem, akkor sem lát többet az éjsötétnél. Felpofoznám mocskos álmom, hiteget, hogy sokan vagyunk egy szobában, ahol szeret mindenkit mindenki. Virágszirmok oxigénként viselkednek, finom rózsa, és tömény giccs…

Kicsiny, puha gondolatok. Őrlik bennem a magányt és ritmus fészkel szavaimba, néha sánta, néha vaksi, így szeretem, így kell nekem, kevés jambus, anapesztus, kevés görög terminus, latin csak ez. Vézna rímek, nem ragadnak, nem tenyésznek, közösülni nem lehet úgy, hogy nincs sortörés... Mert ahogy azt Imre mondta, a lírát ő le nem mosta, zuhany alatt tovább ragadt, jaj de álmos billentyűzet, és gépíró, és szavak, szavak. Rejtett szépek, keresheted, nem találod, csak ha szép vagy…

Nehéz évek hátam mögött, rosszul éltem én meg őket. Sok a hiba, sok a tévút, tévelygések hosszú sora, tanulságok, mesevégek, happy-endek, szomorúak. Szép dallamok, nyikorgások, tanulságok, ébredések. Nagy szerelmek, önszerelmek, mély érzések, gondolatok, magamról és emberekről, de legfőképp magamról, mert én én vagyok. Verset is már de rég írtam, nem is írok verset soha, fertőz, csurog le a nyakon, izzaszt, érez, sír és könnyez, álmot lát, és nőket vérez. Rímek néha fel-felsírnak, megszülettek, most boldogok, szaporodni mégsem tudnak, nincsenek meg a verssorok, amik mint a sikátorok, egy-egy kéjes utazásra invitálnak kurvát, férfit…

Három óra, jelzem csak úgy, önmagamnak, hálni kéne, de ha egyszer úgy sincs kivel, minek háljak, majd jön holnap édes szerda a nyakamra. Nem tudom, most mit szeretnék, írni, vagy zenét hallgatni, talán ez most olyan, mintha dallam szólna fehér lapon feketével. Feketével szedett kotta minden betű, és én értem, milyen mollban. Csak én tudom, milyen mollban. És szerelmem… Magam írok, csak magamnak, kik olvasnak, aranyosak, mégsem hiszem, hogy majd ezzel elnyerem a tetszésüket. Nem is értik, milyenféle nyelv ez, amin én beszélek, az biztos, hogy ütemhangsúly nélkül nem az.

Szeretem az Olvasóim, oly édesek, aranyosak, és kedvesek. Mindig szólnak egy-egy szép szót, még ha nem is szép, mit írok. Rímek sírnak néha fel-fel, szájukról csöpög a tejfel, jaj, de kínrím, jaj, de muszáj írni mégis e rímeket, mert könyörögnek, hogy le lehessenek írva. És én kegyes vagyok. Nincs sortörés, ez az óvszer, nem veszi észre az ember, hogy esetleg néha egyszer, egy-egy rím sírogat fel-fel. Csírájában fojtom ezzel meg a versem, nehogy legyen, nehogy legyek az, ki voltam, amikor még kicsi voltam, kisebb voltam, sokkal kisebb, egy-két évvel kisgyermekebb. Miért szólsz rám, helyesírás? Helyes vagyok. És, ha mégsem? Helyes sírás, kevés könnyel, csendben, halkan, ne zavarjak… öreg varjak, kiáltsatok, földiekkel játszadozó

égi tünemények…

Versek jönnek-mennek, jöttek-mentek, nőttek fel az égbe, Rímbabilon. Esnek vissza, támad Próza, papír Trója, Isten dühe, miért akar minden költő istenkedni, isten lenni? Nem elég egy? Néha az is épp rengeteg. Miért akar minden bróker istenkedni, árfolyamot jelezgetni, chartizmussal, miegyébbel, jóslással és szenvedéllyel? Fektessünk be, de kussoljunk, mi dolgunk, pénzt hogyan vesztünk. Szól a zene, fel-felszólít, az ütemre jól figyeljek, el-elbaszom, és leszarom, nekem senki nem mondja meg, mit hogy baszok el vagy épp meg.

Bezárva a 3D-be, az idő egy mocskos geci, érezzük, hogy egyirányú, és mi éppen beragadtunk. Jól megkaptuk, mint az átlag-hasonlatok, amiket most hanyagolok. Éppen itt egy… Feltámad bennem a költő, feltámadt a tenger éppen, Petrovics úr jól megmondta. Írunk szépet, festünk szépet, komponálunk… mindeközben tűkön állunk, hogy a rímünk kinek egy Munch-alkotással egyet érő műalkotás. Tudom, hogy most haragszanak, hogy nem azt kapják, amit kértek, nincsen vicc és nincsen humor, ami volt, az a múlté lett. Rímek vannak, tudom, szarok, de ez direkt, mint a hasonlatok bő hiánya. Ni csak, még egy.

Nem kell azért haragudni, amiért ez más stílus lett, szólt a zene, a vesztemre, ritmusra jó fogalmazni, ütemhangsúly, más szakszavak, amitől majd elalszanak, kik álmosak, vagy nincs más dolguk… Boldogan mondom, hogy most már alig fél nap, s újra látom boldogságom, és szerelmem. Eljön hozzám, megcsókolgat, megölel, és megsimogat, giccs lesz újra, ez kell nekem, rózsaszín a kedvenc színem, és a tizenéves Péter ki-kinevet, nem ezt hitte, hogy ezzé lesz. De most szeret, büszkén szeret, szétdobálja a rímeket, intuit ívben elkerüli a rímnélküliséget. Gyorsan kapkod, gyorsan gépel, nem számít előre véget, ír, ír, ír és sosem végez, csak ha egyszer álmossá lesz, vagy egy oldal épp megtelik sok-sok rímmel.

Egy pillanat - plusz egy mondat, boldogan könyvelem, hogy gyors az agy, mely bennem ketyeg, kattog, katyog, tik-tak, tik-tak, egyre lépnek, jönnek-mennek, főképp jönnek sorra a percek, (szünn) mosolyognak, (szünn) kiröhögnek, le-lehánynak, ismételnek, visszahányok, visszahánynak, és lenyelem…

Hexametert hányok megint, ahogy anno, éppen Rátok, hű Olvasók. Emlékeztek? Tiszta nyál lett minden, ami kék színű és gömb alakú. Más pedig nem… Tényleg más nem, hazudtam én? Meglepetés e költemény csecse-becse. Miként Epimenidész, úgy én sem hazudtam Önöknek sosem… Nem lesz sosem közösülés, bizony rímek, hogyha nincs sehol sortörés, szopás, most már ráfáztatok. A percek meg csak.

Számot húznak, várnak, várnak, folyton várnak, s jönnek haza, majd, ha szerda, szerelmek, és apró örömök, melyeket az ember szeret, mert az ember ilyen szerzet.

Molylepke száll monitorba, karambol és ay caramba, bosszantó, hogy még sincs magány, pedig ha már volt, hát legyen, ne a legyen legyen szemem, hanem inkább nőkön legyen. Hát, ez milyen nemes gesztus, hogy egy árva anapesztus nem fér bele eme műbe? Újra át én nem olvasom, találnak Önök úgy is, ha hagyom, anapesztust, amely büszkén terpeszkedik álmaimba, és majd bosszút forralva dédelgeti a szörnyeket, melyek rám-rámtörnek békés nyugalmam kellős-közepette.

Kurva anapesztusok!!!