„Elmerengek, jaj, de nagyon,
a világon és magamon,
mennyi félbehalt gondolat
csurog le most a nyakamon…
izzad bennem a mondani akarás.”
Megint el kellene valahogy kezdenem, de a kezdőmondatokkal mindig bajban voltam. Néha volt egy-egy frappáns gondolat, egy-egy gyönyörű szép, hiperköltői kép, de többnyire látszott mindig, hogy csak préselem a betűimet. Mint szoptatás végén a kisbabák legszomjasabbika, aki még szívja a muttert, mint valami tejvámpírcsíra.
Asszem, grafomán lettem… Most már egészen biztos. Utolsó előtti éjjelemet töltöm e házban, aztán persze még lesz sok, alkalom adtán, de Önök ezt úgy sem értik, mert ez csak egy metafora, amely persze az én életemben éppen megvalósulni igyekszik. Muszáj írnom egy búcsúoldalt, nem állom meg.
Most is tulajdonképpen már régen elkezdhettem volna kifejteni a klasszikus friedmani monetarizmus alapelveinek összevetését a keynesiánus okoskodással, de én lusta vagyok, meg sejtem valahogy valahonnan, hogy Önöket ez annyira nem érdekli, amekkora trágár módhatározóval ezt illetni szerettem volna, mielőtt rájöttem, hogy nem illik ilyet csinálni a publikum előtt. Mert egyszerűen csúnya dolog.
Most már aztán kezdjem el, amit akartam, igaz? Kis, türelmetlen Olvasósereg… várj a sorodra, előbb még végiggondolom, miről is szerettem volna írni.
Valójában nincs mit végiggondolni. Írni, na, azt szerettem volna. Hogy miről? Az majd eldől most nemsoká. De igazából az a lényeg, hogy nem magyarázom el Önöknek, miért van éppen most, éppen rosszkedv szívem legmélyebb üregeiben a cseleit szövő fondor magány helyett. Nem magyarázom el, hanem csak köpök egy oltárit a Művészet oltárán. Spricc!
Száguld a nyálam bele a világba, és elkeni a bánatot rajta, hogy miért ilyen szürke, vagy éppen színes. Nem csurog le a maradék, az is atomerővel zúg bele a kussolás böszme csendjébe.
Kiválasztom a szíved a dobozból, amely tele van szívecskékkel. Sok ezer piros minta, ez a szerelmesek parkja. Random választok, és Téged kaplak, Elmúlás. S bár még kapaszkodnék büszke költői képeimmel sorvadó napjaim sugarába, de leszar engem minden galamb a fákról.
A kritika fűzi tovább előző cikkem gondolatát, és én a kritikát fűzöm tovább itt e sorokban. Gyors a nyálam, bevallom, hogy nitrot köpök a világra, mely, azt hiszem, hogy megérdemli.
Elmúlás! Mindenhol ott vagy: a házakban, a kertekben, a növényekben, állatokban, a tudományban, a vallásban, a hitekben, az egyházban, a történetben, a művészetben, de a múltban főleg. Egyházak szakadtak szét, majd tudomány és vallás. Tudományok oszlottak altudományokra, apák oszlottak kisfiúkra, anyák kislányokra, gombák szaporodtak, és fogytak el, osztódik a lét bele a halálba egyenesen, meg sem áll, mint ez a mondat, be sem fejezi magát sosem, nincs a végén pont sem, ni csak, kereshetitek, mert tényleg nem lesz, meg fogtok lepődni nagyon-nagyon, hogy mire nem vagyok képes (merészség, vagy betegség, ki-ki döntse el a tőkét, ne siránkozzon, hajnali órákban mit vár az embertől az, ki épp most ébredt és nem álmos?)
Elmúlt végre ez a mondat is, és megtartottam szavamat. Szar érzés lehet felébredni, megnyitni az Internet hasát, belebújni, és kivenni ezt a lucskos szöveget, elolvasni, reggeli pofával, mosatlan fogakkal, csipán át, plagizálva, és látni, hogy van olyan ember, aki ilyenre képes…
Olyan leszek lassan, mint az újság, amely néha csődbe megy. Néha jön és néha nem, de ha jön, az garantáltan hajnalban, és Önök reggel már kapják a pofájukba a monitor pofonjával. Farkasember, az vagyok én biztos, éjjel átváltozom faszfejjé, és elkezdek írni ilyen sok trágár szart, amin a műveltebbek megbotránkoznak, vagy éppen csak megvetnek, megnevetnek, vagy szerencsémmel megnevettetem őket én.
Azt mondom, hogy csakazértis.
Elkerülhetően csúnya szavakat írok ide, mert faszfej vagyok. Nem menekülhetnek el Önök, látják ezt, és kidülled a szemük, ez a lényeg, lássák, mi van. Sosem a szépségről írtam, sosem a szépségről.
Kényelmesebb becsukni az ablakot Budapesten és szagolni a szobanövényt. A művészet a szépséget keresi. Sosem mondtam, hogy művész lennék, Önök csalódhatnak, de én egy kis szarpötty vagyok a világ képernyőjén, amit nem lehet lemosni. Meglepő, de minden ember hasonló, ettől lesz hangyás a képernyő.
Szomor lesz úrrá rajtam, és megmagyarázhatatlan könnyek csordogálnak csermellyé a billentyűk között…
Valaki messze lesz, valaki közel, valaki nem lesz, valaki igen. Mindenki örül és mindenki sír, mindenki olvas, de senki sem ír.
Elnyom a kínzó sikoly, amiket a horrorfilmekben hall az ember, ezt hallom én most magamban valahol mélyen, vagy mégsem? Csak ideírom, Önök úgyis készpénznek veszik biztos. Mert ami le van írva, az le van.
Szerelmi szkizma! Ki délnek, ki északnak, kikelet.
Iwiw profil is költözik, mindenkié, vándorolnak elfelé a kismadarak, jön a tél, jön a csend, a magány. Brown-mozgással mindenki el, nagy a hőség, nagy a mozgás, fizikusok ezt jól tudják, mert én nem…
Amit egyszer nem tanulunk meg, az a továbbiakban mindenképp kockázatot jelent. Mert mi is a kockázat? Esemény, aminek bekövetkezési valószínűségéről, milyenségéről, előjeléről nem tudunk semmit, ezért bebiztosítjuk magunkat, amit okos emberek kockázatkezelésnek neveznek.
Például fizikát sosem ültem le anno gimis koromban tanulni. Honnan tudom, hogy nem lesz-e szükségem rá? Mostanra ébredek rá, hogy azért az alapjait jó ismerni, sokat segíthet még rajtam munkám során. Persze a képleteket nekem joggal le lehet szarnom, azok nem érdekelnek, csak pár tételmondata az egész blablának, na, az fontos. Mi érdekel? Talán éppen ez a bekezdés magyarázza a legérzékletesebben, hogy miért minden… Gyűlölöm a kockázatot. Szeretni túl kockázatos lenne.
учиться, учиться, учиться. Ucsicca ucsicca ucsicca. Igaz, Lenin bá’?
Mennyi gond, mennyi büszke gond! Minden örül, hogy van, ez az élet. Örülünk lenni, az egész csak ennyi.
Mennyi lábat látok mostanában kalimpálni e világban! Mindenki megy, az idő is, sürög-forog a percbálban a sok béna szekundum. Gyors az idő, ha ilyet mondani lehet, akkor le is írom gyorsan, hogy aztán le legyen írva végleg, ezzel örök létjogosultságot nyerve önmagának. Örök? Na, ez jó kérdés… Vajon Ady egyáltalán halhatatlan?
Mennyi kedves kis bekezdés, és megint csak úgy jött, ész nélkül, sosem hittem volna, hogy idejutok, sosem hittem volna, hogy megint arról írok, ahogy írok, ez a legszebb téma a világban, netán? Lehet…
Olyan szép most mégis minden, pedig tudom, trágár vagyok, de sajnálom, jaj, de nagyon, oly szomorú, hogy ez így megy… Ez a világ, és a képe sem lehet szebb, nem, nem, soha… nem lehet szebb…
Elmerengek, jaj, de nagyon, a világon és magamon, mennyi félbehalt gondolat csurog le most a nyakamon… izzad bennem a mondani akarás. De mikor lesz alkalom, hogy a frissen vakolt falon hirdessem a pofonokat, mik csattanak a világon?
Érthetetlen bekezdések hosszú sora, hosszú sorok közepette mosolygó rock bömböl belőlem kifelé, hogy Állj!, itt jön a Minden Dolgok Megmondója.
Én vagyok, kit hallgatni kell, fel is másztam a hegyre szépen, onnan mindenki láthat, mert látható a mindenható. Elmesélem, mi lesz velünk, mikor leszünk boldogok. Igen, lelövöm a poént, elmondom az Isten minden csínját-bínját. Jól kigondolt tervét szépen lassan kiterítem, egy csapásra kiderítem, min derült annyit.
Megvárta, míg tudni vágyunk, aztán minket elbocsátott: akkor tudjunk! Édentől keletre mentünk, a modernek nyugatra, és most ők a világ közepe.
Ledobott egy zsonglőrt, hogy elszórakoztasson minket, csakhogy az meg olyan nagy lett, hogy inkább ijedtünk meg hatalmától, mintsem szórakozzunk rajta. Meg is feszült, mint a hangulat…
Botránkozz meg, ha van merszed, csak nekem van, bibibí…
Álmosodom, fogyom ki a szavakból, de azért öntöm, dalom így fakad, így lesz megváltás, így lesznek Önök is boldogok.
Reggel felébrednek, és ezzel találkoznak, higgyék el, jól fog esni, vegyék be szépen, tessék szépen bevenni, finom kis tabletta, elmúlik tőle a fejfájás, gyomorfájás, ne adjisten világfájás.
Utolsó soraim következnek még mindig, mivel nem mondom meg, hány, ez abszolút nem jelent semmit a jövőre való tekintettel…
Csak ütöm az entert.
Ma korábban fekszem le, mert ki kell aludnom magam, ha nem haragszanak meg… Lassan abba is hagyom ezt a bőbeszédű, tartalmas gondolatsort. Úgyis kezdem úgy érezni, megvesztem. Ez a vesztem.
Jövök előre a sorban, elém állnak, lökdösődnek, nemtörődöm arculattal félbehajlok, darab papír, én ez vagyok, rám írhattok, én hirdetek, reklámokat és híreket, na meg Igét…
Dőlnek meg a birodalmak, buknak el a nagy császárok, lázadnak fel a rabszolgák, tanul a sok kisdiák, hogy mi volt eddig, és hogy mire lehet számítani. Újra épül Bábel tornya rímekből, mint azt már mondtam, azt hisszük, hogy ezzel mi leszünk az az Úristen, akihez naponta zengjük áltudomány-fohászunkat. Ezzel nyugtatgatjuk magunk, tudván, egyedül maradunk az utolsó napon is, amikor a Nap már fel sem kel majd… mert másnapos.
Sorban állunk szomorúan, s mikor egy újabb sírhely felszabadul, uccu-neki, beleugrunk, ez a miénk, és nem adjuk, ragaszkodunk… Váltjuk egymást, mi emberek, megszületsz te, én meghalok, átadom a helyet Neked, pont nem úgy, ahogy a buszon, fiatalabb idősebbnek. Updike szerint irigyek vagyunk, és amikor meghal valaki, valahol mélyen örülünk, hogy egy kicsit több hely maradt nekünk, jobban elférünk az életben így… Fészkelődünk mégis mindig, nem jó semmi, úgy, ahogy van, válogatunk, irigykedünk más szarára.
Puff. Ez az élet…
Paff. Ez a bűvös sárkány.
Fejre esett bennem az akarat, már nem is tudom, mi legyen… Aludjak, vagy öntsem tovább ezt? Locsoljak tovább? Olyan szomorú az élet, folyton dönteni kell.
Szegény Bush úr is biztos, hogy unja már nagyon a dolgot. Persze, bosszú, meg minden, de ő is tudja, hogy mi is tudjuk, hogy mit meg miért… És ez a - játékelméletből kölcsönvett kifejezéssel élve - kölcsönös tudás az, ami bosszantó is, meg valószínűleg nem is, mert nincs abbahagyás.
Ülök a monitor előtt és görbülök. Egy perc türelmet kérek. Köszönöm. Kitornáztam a napi adagomat, most már mondhatom, hogy egészséges maradok. Ha egy kicsit komolyabban venném az életet, lehet, hogy belehalnék.
Veszélyes dolog ez, kérem! Tessék ellazulni, engedjék ki az izmaikat, számoljanak el háromszor egymás után háromig, majd szépen lassan tíztől visszafelé úgy, hogy érezzék, egyre lentebb vannak a lelkükben. Az egynél már érezzék úgy, mintha alphában lennének. Nos, ekkor tulajdonképpen már alphában vannak. Most képzeljék el, ahogy az élet apró gondjai tükrökké formálódnak. Apró tükrökké, amelyekbe pillantást vetvén önmagukat látják, de a gondokkal megspékelt pofát. Fogják meg a kis tükröket, és basszák földhöz!
Hinnye! De elszabadult bennem az indulat! De elszabadult bennem a pokol! Meditative nem is hittem, hogy eddig ér az Alpha keze.
Nem hat egyébként már ez a módszer, ezzel én nem pihenem ki magam, csak ha fogom magam, és fogam mosom, majd fogamzásgátló helyett altatóhoz folyamodom, nem vagyok nő, de beteg sem, kell annak altató, akit most majdnem elhordtam mindenféle nemi szervnek, de nem hordtam el, mert jószívű embernek kell kinéznem, ha már úgyis tárgyalás előtt vagyunk…
Egész szókimondóka volt eddig, most meg beletörik a nyelvem a csúnyaságokba. Szépérzék az megvan, biztos…
Szerintem Önöknek épp elég egy napra ennyi, sőt, lehet, hogy még így is túladagolás, úgyhogy úgyhogy. Na jó, még azért egy-két sor belefér, szóval el kell mondanom, hogy minden tiszteletem azé, aki olvasni mer engem.
Meglepő, hogy nekem mindig egész oldalak jönnek ki ilyenkor gépeléskor, ha átcsúsznék egybe, akkor azt rögeszmésen teleírom. De megmagyarázható jelenségről van szó: Én csak úgy abbahagyom az írást, csattanó nélkül. Az életnek sem a vége a lényeg, hanem maga az élet. Ennek sem a vége a lényeg itt. Sosem okozott nekem gondot befejezni egy cikket, vagy írást, vagy minek nevezzelek? Sosem fejeztem be…
|
