| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A Tisza parti nyár Ideje:: 08-31-2007 @ 11:23 am |
|
|
|
|
| Szűcs Ilona
Aprócska leányka voltam még, mikor Nagymamám, engem tartott arra érdemesnek, hogy magával vigyen a Tisza partján meghúzódó, kukoricaszárból épített nyári palotájába. Valószínű, hogy a három unoka közül, én voltam a legnagyobb, s talán, az én kezeimet tartotta munkára termettnek, hogy kevéske erőmmel, és igen nagy szorgalmammal támogassam őt, a kukorica betakarítás fárasztó munkájában. Lázasan készülődtem, boldog voltam a kitüntető figyelméért, és csüngtem rajta, míg esténként mesélt, hogy hogyan telnek majd napjaink a Tisza partján. Mesélt, a folyam csodálatos világáról, az ott élő emberekről, munkájukról, hiszen jól ismerte a dolgos hétköznapok egyhangúságát, hiszen az ő gyökerei is, onnan eredtek. Meg is állapítottam, hogy nehéz a sorsuk, mert mindent, a két kezük munkájával kellett előteremteni.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a bizonyos minden, mit is takart.
Nagyon vártam az indulás napját, de már az is lázba hozott, hogy hazaérkezésem után, elkezdődik az iskola, mert iskolakötelessé váltam, kis életem, nagy fordulatának számított, a szeptember eljövetele.
Elérkezett a nagy nap. Életemben, még nem ültem vonaton, hosszú fárasztó út előtt álltunk. A Nagyi, holminkat, egy kopott kofferba pakolta, s az útravalónak szánt elemózsiát, egy hatalmas kockás kendőbe tekerte, minek aztán összekötve a négy sarkát, valahogy a hátára kötözött, s szegény, mint egy mozgóárus, úgy nézett ki.
Nagy izgalom fogott el, mikor a vonat pöfékelve elindult. Kitekintettem a letekert ablakon, és a sűrű hömpölygő füst az arcomba csapódott, apró kicsi szikrák repkedtek a füst között. Az orrom ismerkedett ezzel a nehéz füstszaggal, ami végül is, nem tűnt számomra kellemetlennek. Nagymamám, kis idő elteltével elővette a nagy kockás kendőt, és olyan „terülj-terülj asztalkám”-at varázsolt elém, hogy szemem-szám tátva is maradt. Útitársaink döbbent arcát látva, nagymamám végigkínált mindenkit, de illendőségből, csak a finom, előző nap sütött almás rétesnek, nem tudtak ellenállni.Jóízűt ettünk, ittunk, és én, a korai ébresztés miatt, álomba szenderültem. Álmomban már ott jártam a Tisza partján, a vonat monoton zakatolása ringatott.
Felébredésem után, nem sokkal megérkeztünk, egy kalapos bajuszos bácsi, várt bennünket, a lovasszekérről odakiáltott,
- No, megérkeztek, kijöttem magukért Margit, mert ez a lányka nem bírja majd a hosszú utat a gáton,
- Köszönöm Mihály, bírom, de a gyerek…, - s felém mutatott, azzal a csontos vékony ujjaival, melyek a sok munkától eldeformálódtak.
Nagyi és Mihály, bólogattak nagyokat, mintha a legnagyobb egyetértés lett volna közöttük, legalább ebben a kérdésben.
- Aztán mi újság, hogy van a család? – kérdezte nagymamám.
- Jól vagyunk, csak a Riska miatt aggódunk, mert borja lesz.
Nem sok szó esett, míg a szekér haladt. Csodamód élveztem a szekerezést, főleg ott hátul, mivel a szénakupac közepén lettem elhelyezve. Finom szénaillat csiklandozta a orromat, elnyúltam, s közben a kék eget néztem, a vonuló fellegeket, hogy némelyik milyen mókás alakzatot öltött, s próbáltam kitalálni, majd egy-egy madár, - még gólya is -, díszítette a felhők játékát.
Egy jó órai kocsikázás után, megérkeztünk.
- Héééé, hangzott el a vezényszó, és a szekér nagyot zökkenve megállt. Akkor fedeztem fel, hogy mintha vasúti sínen jöttünk volna, mert a kocsikerék által kijárt vájatban haladtunk, - néhol nagyobb gödrökkel tarkítva -, a villamos pályát juttatta eszembe. Az öreg lovat hazavezette az út, akár behunyt szemmel is haladhatott volna az istállóig.
Körülnéztem, kerestem a palotát, de nem láttam semmit. Leszálltunk, majd a csomagokat hátunkra vettük és elindultunk a gát oldalában, lefelé.
Egyszer csak, egy kukoricatábla szélénél megállt nagyanyám, kendőjét a fejéről lehúzva, kifújta magát és megtörölte a kendővel verítékező homlokát.
- Megérkeztünk kincsem-, és egy nagy sóhajtás hagyta el az ajkát.
Rémülten körülnéztem, de nem láttam semmit, csak egy kupacot, kokoricaszárból.
- Hol van a palotád? - kérdeztem.
- Itt van az orrod előtt, ez a csodapalota, csak most éppen, ilyen kicsinek mutatja magát .-
Kiülhetett a rémület az arcomra, mert nagyanyám, egy barackot nyomott a fejem búbjára és így szólt,
- Sose búsulj kincsem, olyan vackunk lesz, hogy még egy királykisasszony is megirigyelné.
Fogalmam sem volt, hogy mi az a „vackunk”, - no de ő biztosan tudja – gondoltam. Leültem a kunyhó elé, és néztem, hogy serénykedik, hordta a szalmát, tömte a zsákot, porzott a keze alatt, ami oly sebesen járt, mint a motolla. Előkerült minden kellék, ami szükséges, vagyis a legszükségesebb.
- Ne búsulj, nem szenvedünk hiányt semmiből - mondta, és én hittem neki, mert erős asszony volt, tekintélyt parancsoló magabiztossággal mozgott és tette a dolgát.
Ifjú korában sokszor gyakorolhatta a palota építését, és a szalmazsák tömését. Alig telt el egy kis idő, lakályossá tette a mi kicsi kukoricaszár palotánkat.
Estére már igen elfáradtunk, vödörrel a kezünkben,
- melyre kötelet erősített -,lementünk a Tiszához vízért, az esti tisztálkodáshoz. Ott a kunyhó előtt,
- a csillagok kíváncsi tekintete elől nem tudtam elbújni – mosakodtunk, majd négykézláb bemásztunk az összement palotába. Elnyúltam, finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök muzsikáltak. Nagyanyám hirtelen felült, mint aki megfeledkezett valamiről, összekulcsolta megfáradt kezeit, és elmondta esti imáját. Olyan nyugalom szállt meg, a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki fantáziámat megmozgatta, és egy pillanat alatt egy elvarázsolt királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem magam. Hatalmas báltermeket láttam, melyeket, az esti mesékből ismertem, a csillogást, a gyönyörű ruhákat. Ezeknek, képzeletbeli birtoklásával szenderegtem, és álomba ringatott e csodás álmodozás.
Időnként eszméltem, mert nagyanyám hamarabb elaludt, és csak halk egyenletes szuszogása biztatott, hogy
„aludj kicsim, aludj már.”
Másnap reggel korán keltünk, mert rengeteg volt a munka. 40 sor kukorica várt. Kemény munka volt, időnként esedezve ránéztem nagyanyámra, egy kis pihenőért könyörögtek a szemeim, de aztán fürgén próbáltam utolérni, de hiába. Az én parányi kezeim, nem szokták az ilyen munkát, de hősiesen iparkodtam, hogy lemaradásomat behozzam. Így telt el két nap, már sajgott mindenem, a hátamat felégette a nap, majd nagyanyám egy óriási kendőt kötött a hátamra, hogy védje bőrömet a nap kegyetlenül égető sugaraitól. A mezítlábas élet, talpamat felsebezte, a szúnyogok csípései hatalmas dudorokká nőttek, a testem, tele volt sebbel, amit az éles kukorica levelek ejtettek. Nagyon mélyen bevágták gyenge húsom, égett a fájdalomtól, de összeszorított fogakkal tettem a dolgom.
Erőm, már fogytán volt, lassult a tempóm, mire nagyanyám elkezdett biztatni,
- Igyekezz kincsem, mert jönnek a fellegek, estére végeznünk kell.-
Feltekintettem az égre, egyre sötétebb és sötétebb lett, utolsó erőnket is összeszedve, még a zivatar előtt befejeztük a munkát.
Gyors mosakodás következett, enni csak egy pohár tejet kívántam, amit a gátőr felesége kis alumínium kannába lehozott nékünk, majd szerény vacsoránkat elfogyasztva lefeküdtünk, majd nagyanyám meséjére, el is aludtam. Még hallani véltem a villámok haragját, vad erővel zúgtak a fák, állták a vihar ostromát, mely időnként a szűkre szabott palota ajtónyílásán –,ugyanis nem volt ajtó -, bevilágított, melynek oltalmában, biztonságban éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy mire ébredtem, de amikor magamhoz tértem, nagyanyám hangját véltem felismerni, egyre tisztábban hallottam, egyre közelebbről, ahogy az álom elszállt a fejemből.
- Kelj gyorsan kincsem, mert elönt minket a víz.-
Felültem, szemem hiába dörgöltem, nem láttam semmit, csak akkor, amikor a villám a lámpásával jelezte, hogy még itt van, nem tágít, majd móresra tanítja a városi embert. Folyt a víz a szalmazsákra, mindenünk elázott, nedvessé vált minden, és a felhőszakadástól patakokban folyt a víz. Ürgének éreztem magam, akit kiöntenek, keserves sírásra fakadtam, mert a biztonságos palota, mégsem olyan biztonságos. Hát persze, csak mókázott nagyanyám, - gondoltam durcásan -, hiszen ez, csak egy kis viskó.
Kimásztunk a vackunkból, majd sebesen a hátára kapott, és futásnak eredt a gátőr háza felé.
- Ne sírj galambom, van menekvés, - nyugtatott, de én a nyakamat is behúztam, úgy kapaszkodtam, mint egy fuldokló a szalmaszálban, ha akart volna, se hagyhatott volna el. Szorítottam, mert ő volt a menekvés kulcsa. Bőrig ázva, reszketve a félelemtől elértük a gátőr házát, majd bekopogott az apró ablakon, és jajveszékelve kiabálta,
- Jaj, Mihály! Engedjenek be, mert elöntött a víz! -
Az ablakban megcsillant egy pislákoló fény, és hosszú fehér ingben, Mihály kinyitotta az ajtót. Felesége a konyhában, a kemence mellett, a padon fekvőhelyet készített. Egy kellemetlen szagú szőrme alkalmatossággal letakarta, egy másikat takaró gyanánt, és jó éjszakát kívánva, elfújta a petróleumlámpát.
Lefeküdtünk nagyanyámmal a vackunk biztonságába, de engem zavartak az új illatok, miket éreztem, majd testét körémfonva átkarolt, és így, reszkető kis testem megnyugodva, csendesen megpihent.
Másnap reggel, Mihály hangos kiabálása ébresztett mindenkit. A libák, versenyre keltek a gazdával, nyakukat előrenyújtva futkároztak, a tehenek bőgtek, s hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mert ezek a hangok számomra nem voltak ismertek. Kiugrottunk a vackunkból, szaladtunk az udvarra, hogy mi történhetett. Nagy volt a riadalom, mert egy fiatal borjú, játékos kedvében ráugrott a verem tetejére, és beszakadt.
Szegény boci… tehetetlenségében csak bőgött-bőgött, az anyja úgyszintén. A gazda a gerendákat a boci hasa alá helyezte, majd éppen, egy hozzájuk érkező nagy bajszú bácsival, kimenekítették a póruljárt boci csemetét. Vidáman, farkát ide-oda csapkodva, szaladt az anyjához, oldalát megbökdösve kérte a finom tejecskét,vigaszként. A nagy izgalom elmúltával, mi is kaptunk egy jó nagy pohár frissen fejt tejet, egy nagy szelet vajas kenyérrel.
Még most is érzem, annak a ropogós kenyérnek, és vajnak, a finom illatát, amit a gazdaasszony szorgos két kezével készített, továbbá azokat a falusi ízeket, melyek örökre beivódtak az emlékeimbe.
Soha nem felejtem azt a nyaram, a Nagymamámat, a kukoricaszár palotát, miben a nagyi jóvoltából, királylánynak érezhettem magam, minden éjszakán.
Kár…, hogy a mai gyerekek, ezt a csodát nem élhetik meg, vagy talán mégis…,mert, mi is kell ehhez az élményhez? Egy jóságos Nagymama, aki munkára neveli a csöpp kezeket, és nagyon sok szeretet, ami egész életünket beragyogja.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-31-2007 @ 11:23 am
| Hozzászóló: Eroica (Ideje: 08-31-2007 @ 06:30 pm)
Comment: Mennyi történeted van! Imádom őket Ilikém! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 08-31-2007 @ 07:37 pm)
Comment: Bizony, a mai gyerekek sok mindent nem élhetnek meg - sajnos!!Mennyi mindentől elesnek így az életben, vagy csak mi gondoljuk ezt? Lehet, hogy majd harminc év múlva ők is ezt fogják mondani??:)))
Klassz kis történet volt: Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Helena (Ideje: 08-31-2007 @ 08:04 pm)
Comment: Erikám, az ember kutakodik az emlékeiben, kincseket lel, olyan kincseket, melynek a fénye soha nem tompul, mert a szívünkben van elrejtve. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Helena (Ideje: 08-31-2007 @ 08:08 pm)
Comment: Zsuzsikám, bizonyára így lesz, mert a mai generációnak mások a lehetőségei, éppen ezért az emlékei is mások lesznek. Ők majd pl. egy családi sielésről fognak remek történeteket mesélni.
Nekik, majd az lesz drága emlék. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 08-31-2007 @ 08:18 pm)
Comment: Ismétlem csak magam,szép történet! Grat: Lyza |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 08-31-2007 @ 08:56 pm)
Comment: Más már, tényleg más idők vannak. Anyu a lányomnak laptopot adott ajándékba. Szerintem már ki sem bírnám a folyó parton... talán fél óráig.:))))))))))))))))) fantasztikusan írsz, olyan hangulatot varázsoltál ide, mintha mi is ott feküdtünk volna a kukoricaszár- palotádban!:))))))))))))))) Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Helena (Ideje: 09-01-2007 @ 07:45 am)
Comment: Andikám köszönöm észrevételed.
Örülök, hogy kis írásommal, akár egy rövid időre is
a kicsi palota lakója lehettél. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 09-01-2007 @ 08:43 am)
Comment: Hozzám közelebb áll eme valóság, mint amin éppen pötyögök. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 09-01-2007 @ 09:08 am)
Comment: De jó volt olvasni,...elvarázsolt. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Helena (Ideje: 09-01-2007 @ 01:43 pm)
Comment: Kedves prayer!
Köszönöm a látogatásod, kiváncsian várom a kezed alól kikerülő újabb csodát. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Helena (Ideje: 09-01-2007 @ 01:44 pm)
Comment: Kedves Ágnes, ezek szerint sikerült a varázslat. |
|
|
|
|
|
