Középkor
Feletted csak a csillagos ég s néhány falevél,
Fényport szórnak Rád, körülvesz a fény.
Néha egyedül érzed magad, egy utazó vagy a sötétben,
Nincs körülötted senki, csak sűrű árnyakat érzel.
Szomorúság veszi át helyét az emberi szívben,
Pár ezer év s még néhány száz, ennyit éltél.
Hátranézel, vöröset látsz, s véres feketét,
Lehunyod szemed, beutazod a napestét.
Az istenek elhagyták a Földet, szakad fel Belőled,
Kitárod karod, pörög tested s felfelé nézel,
Forog az ég, gyűrűznek az apró fénypontok,
Kiáltasz, egy pillanatra elájulsz, térdre rogysz.
Felemeled fejed, szédülsz, bár nem adod fel,
De semmi fény, árnyékot vet a fekete lég.
Az igazság suhogó köpenye arcod előtt lebben,
S alakja eltűnik a tölgyfaerdő mélyén, csendben.
Szeléna is lassan elhagyja az égi ösvényt,
S akkor végleg magadra maradsz, törékeny lény.
Kivánnád, hogy ne történjen mindez,
Legyen új nap, új esély, ne legyen félelem.
De nincs hajnal, madárcsicsergés, harmat,
Vöröslő csík az ég alján, a közelgő nappal.
Valami történt, míg aludtál, s Te nem értesz semmit,
Rémálmaid válnak valóra, lényei az erdőt ellepik.
Erőt merítesz önmagadból, s táplálod magad,
Szabadnak születtél, karcsú kék madárnak,
Hogy énekelj, s feltámassz mindent, mi halott,
Hogy forró lélegzeteddel felébreszd az alvó napot.
2003. november 16. 19:16:22
|
|
|
|
|