A világ elé tárul a végtelen tenger, hullámai lágyak, simogatják lelkem. Én a partján némán, mozdulatlan állok, nézem, hogyan készül elnyelni az egész világot. Ereje hatalmas, olykor mégis szelíd, morajlik a tenger s dobban a szív. Csak állok némán és gyötör a gondolat, a sorsnak velünk, úgy érzem, célja van. Egy igaz szerelem nem lehet csak szenvedés, szenvedni kell egy boldogabb életért? Múlnak a percek, melyek éveknek tűnnek, szívemben az érzések lassan-lassan ki is hűlnek. Remegő lábamon én már alig állok, elnyelni készül a tenger az egész világot. Zúg és morajlik, hatalmas az ereje, szelíd tengerből féktelen fenevad lett. Mindent elsöpör, mindent magával ragad, mindent, ami a hatalmas hullámok útjába akad. Két vitorlást látok, amely küzd a tengeren, dobálják a hullámok szüntelen. Tajtékzik hangosan s mégis dallamosan zenél, nem múlik a kétség, nem múlik a gyötrődés. Fülembe morajlik ritmusos zenéje, amit szeretsz, szabadon kell engedned. Ha visszajő, szeret, ha nem, sohasem volt a tied. Érezni fogod a hatalmas hullámot, nem a szellőt, amely lágyan ringatott. Erős, ereje hatalmas, magával ragad, két kicsi vitorlás és a szívem darabokra hasad. Nincs szerelem, és nincs boldog élet? Csak a holdsugár és a halott fények. Megírták a sors könyvében a mi életünk, de mi titokban mindig-mindig csak remélünk. Kék a tenger, zöldek a hegyek, vörös a szerelem és vörösek a szívek. Végtelennek tűnő hatalmas tenger, olyan, mint a sors és olyan, mint a szerelem. Csak állok némán, s gyötör a gondolat, remélünk, szeretünk, szenvedünk, de hamis szerelmeket el is feledünk. Szívem hullámzik, és dallamosan zenél, szerelmünk lassan-lassan véget ér. Megírták a sors könyvében a mi életünk, de mi titokban mindig-mindig csak remélünk. |