Lám, estébe öregedett a szertelen, ifjonc délután! Pár órája sincs, hogy veres-lila Nap-pírba mártott, Festői fellegek úsztak el az ég kék tenger-bársonyán S ráncokra fűzve megálltak nézni az első csillagot...
Teleszórva révednek vissza immár éj nyugodt tavából Ahogy ismerősen felnéz a koldus rájuk, köp, s harákol Botjával az utolsó kukát túrja mára, ki tudja, mit keres? Elhúzódik nemsokára bűzös rongyai közé a cserjésbe
Az állat is talál búvóhelyet magának, ha szükség hajtja Csak a kivert kutyák kóborolnak szerte éjszakába Meredt szőrükben harapásnyom, szemükben félelem Felvonyítanak fájdalmukban a halálsápadt Holdra
Még órákig könyököl korlátján lefelé merengve Fekete mélység fölé szövi képzeletét az árva gondolat S beszélgető társnak a fák közé rajzol szobrokat Hogy az elviselhetetlent tűrhetővé varázsolja kicsit
A park soklakásos házaiban csönd; nyugodni tértek Elsötétültek a függönyözött, dolgos, fáradt ablakok Pár kadmiumos utcalámpa küszködik csak a sötéttel Hideg szellő zörget gördítve szárazan zizzenő leveleket
Lám, ősszé lett a tegnap heves szerelmével dúló nyara! Vándorát erkélyére űzte valami nyugtalan emlékezés Talán táncolni hívják feledésbe taszított báb-árnyai? Vagy valahol suttogva nevét ejtette egy magányra révedés?
Távol homályát fürkészi álomhatárra érve újra-újra Míg szárnyat bont a hajnal, s válasz nincs, sosincs Már elaludt, s új sugár fészkel arcán, őszes haját szél fújja Mint gyermek ajkán a tej, mosoly csillan, meglelt kincs
2007-09-02 |