Mondd, földbe tiporja-e vaskos álmomat? Reggel köszönt mégis kint szöktetik a nyomokat Melyek bárgyú kísértetének hagynak, Csendben, és némán magába forrasztva Baját, bánatát, a világ ostromló csatáját Hogy szűnni nem fog törekvése, Boldognak lenni, nem unottság Csak léha lelkünk reménysége. Pislákol a lámpa, hajnal illat ébreszt, Onnan fentről mutatja, talán : Egy újabb szebb nap lesz. Mely rád talál, és mosolyra fakaszt, Olyan megnyugvón a pillanatban ragadsz. Kissé komoran, még megelégelt az ég, Leszakadt felhők sora, pocsolyákban Ott olvassa a semmittevést, A tenni valót, a késztetést, Hogy valaki, talán valaki vagyok. |