Immár három éve, hogy két hetet töltöttünk a férjemmel Erdélyben. Igazából az amerikai barátainkat furikáztattuk, Karcsit és a feleségét, cserébe pedig elszállásoltak bennünket is a vendéglátóik. Így nemcsak a derékig érő virágos mezőket volt alkalmunk megismerni, hanem az ott élők mindennapjaiba is beleláthattunk.

Első napunkat egy parókián töltöttük, teljes tudatlanságban. Csak másnap derült ki, hogy Mária-jelenésre jöttünk, s az itt óriási szenzációnak számít. Itt találkoztunk először majdani vendéglátóinkkal: Imrével és Gizikével.
Imre egészen olyan, mint a Mikszáth regények módos gazdái: nagy hasú, kis bajuszú, karimás kalap a fején, kampós bot a kezében.
Hanem a mosolya! Na, az aztán olyan huncut, hogy a nők alélva omlanak össze, ha közelébe kerülnek. Gizike, a felesége amolyan igazi parasztasszony. Fogsora erősen hiányos, de ez itt már kezd megszokottá válni. Szemüvegét zavartan tologatja az orrán, mikor bemutatnak bennünket egymásnak.
Ötvenesek lehetnek, az a tíz év se ide, se oda - gondolom. - Könnyebb lesz, ha tegeződünk!
Kicsit megdöbbennek a közvetlenségemen, csak utólag jöttem rá- illetlen dolog volt a részemről, mindketten már a hatvanat is betöltötték, Gizike anyám lehetne. Különben sem szokás székely emberrel csak így összebratyizni! Ha valamit, hát a tiszteletet minden székely gyerek az anyatejjel szívja magába.
Na, ezzel már nem igen van mit tenni, mire ráébredtem a baklövésre, már késő volt helyre hozni a hibát.

Karcsiék még elbúcsúznak Rózsikától, meg az atyától.
- Majd jönnek utánunk, mi csak menjünk előre Gizikéékkel - mondják.
Nem kell kétszer mondani, már ott sem vagyunk! Imre az öreg Mercivel csak úgy szeli az utat, mi meg a luxusjárgányunkkal majd frászt kapunk, hogy melyik gödörben törik ki az autó kereke. Szinte magam előtt látom azt a kerek képét, hogy fülig ér a szája.
- Na, ezek az elkényeztetett népek, most felköthetik a gatyájukat, ha lépést akarnak tartani velem!
Megállunk egy útszéli kávézóban, ismerkedni kezdünk egymással. Kérdem, voltak-e már máskor is a jelenésen.
- Pontosan kétszer: először és utoljára! - mondja huncutul Imre.
Ezen jót nevetünk, én meg megkönnyebbülök, jó kezekbe kerültünk, „talál a szó”- ahogy itt mondják. Így már könnyebb lesz kibírni azt a két hetet, ami tegnap még olyan ijesztően soknak tűnt ott, Szőkefalván. Mielőtt tovább indulnánk, érdeklődöm, messze van-e még, ahova megyünk.
Imre az út végébe néz, mintha most mérné le a kilométereket, aztán megfontoltan így szól.
- Két kőhajításnyira - majd rám néz, mosolyog a bajusza alatt és hozzáteszi - Jó két kőhajításnyira.

Aha! Jófej az öreg! Remélem tudja, hogy én mekkorát dobok, mert akkor nem lehetünk messze. Már sötétedik, mikor elérjük a Máréfalvi székelykapukat. Ez itt már egészen más, mint Nagyváradnál, a hegyek összeölelkeznek, a mezők virágoktól színesek, a fenyők az égig érnek. Kezdem jól érezni magam. Aztán végre bekanyarodunk a földútra, a lámpa fényénél kirajzolódik a panzió. Két hatalmas kutya őrzi a portát, de mint a gyerektelen pároknál mindig, ezek is jól neveltek. Hatalmas bundájuk, olyan selymes, hogy rögtön beléjük szeretek. Simogatni kezdem a nyakukat, a gerincüket, máris összebarátkoztunk.
Na, ja! Könnyen megy ez az embernek, mikor kiszökött a lelke a palackból! Hamar kerül meleg étel az asztalra. Jólesik a forró leves, és a meleg fogadtatás.
Közben vevő érkezik- kiderül, eladó a panzió.
- Szerencsét hoztatok! - kacsint ránk Imre.
Hát, ennek igazán örülök.
Megérkeznek Karcsiék, éjfél is elmúlt, mire ágyba kerülünk.

Másnap már magasan jár a nap, mikor előkecmergünk a szobából. Most látom csak igazán, milyen gyönyörű helyen vagyunk! A panzió egy domboldalon áll, a közelben van minden: fenyves, mező, patak. Mikor a házigazda meglátja, hogy felkeltünk, körbe vezet a birtokon. Először a fáskamrába indul, ami majdnem akkora, mint maga a panzió. Itt található az agregátor, ezzel csinálnak este áramot, mellette a körfűrész, hisz itt az erdő, fa van bőven, csak fel kell dolgozni.
- Mindennek ára van. Van aminek nagy, van aminek kicsi, de mindennek ára van - kezd rá Imre, és érzem előre most valami olyasmit hallok majd, amit soha nem felejtek el.
- 1998-ban, az agregátorból kipattant egy szikra. Éppen két nappal korábban csépelték ki a zabot, két napig járt a gép, míg a végére értek. A zab lángot kapott, olyan hangja volt, hogy csak úgy surrogott a levegő! Ropogott az istálló fája a tűzben, a 16 ménes szélnek eredt, volt, amelyiket a harmadik faluból hozták vissza. A malacok is mind elszaladtak, három koca közül egy ma is fut valahol, leégett 80 tonna széna, 4 hintós szekér, két szán, gyalupad…
Ahogy meséli, arcára még most is kiül a fájdalom.
- Mikor a feleségem meglátta, hogy ég az istálló, rohant az út felé segítséget hívni. Láttam, majd az eszit veszti az az asszony. Megfogtam, leültettem, s azt mondtam neki: Csak nézd! Most már nincs mit tenni. Majd kezdjük elölről.

Szeretnék valamit mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Megsimogatom a karját.
- Könnyen kell venni az életet! Ami ki van ránk mérve, azt ki kell bírni. Nem lehet vele mit kezdeni.
Tetszik nekem ez az ember nagyon! Büszkén mutogatja tovább a portát, a karámban lévő juhokat, a mezőn legelő lovakat. Be akarom én is lopni magam a szívébe, mondom neki, tudok ám tehenet fejni, három évig tanyán éltem én is.
- Na, akkor- öleli át a vállam- éppen egy ilyen lyány kell nekünk, aki tud tehenet fejni. Ha ideköltözöl hozzánk, mi örökbe fogadunk! -mondja, s magához húz.
Na, ez könnyen megy nekem mostanság! Persze, boldog ember -jó társaság.
Reggeli előtt még lezuhanyzok. A kazánban már ég a tűz, a zuhanyból csak vékony sugárban folyik a víz, mégis tökéletes minden.
Reggelihez már terítve az asztal. Saját készítésű sajt, vaj, orda, tükörtojás gőzölög az asztalon, a tea tízféle fűből, persze azt is mind itt szárították… Simogat a vendégszeretet. Minden igazi. Minden jóízű, még a beszéd is. Karcsi elmondja az asztali áldást
- Ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!
Én Gizikének köszönök mindent. Most valahogy rosszul esik ez az áhítat. Mert az Úr is megtette kétségtelenül a magáét, de az asztalon mégiscsak Gizike szorgoskodását dicséri minden. Karcsi rossz néven veszi a köszönésemet, Imre megérzi a feszültséget.
- Bizony fontos dolog, hogy a gyerek félje az Istent!- kontrázza Karcsi szent beszédét. - Mert ha azt mondom:  fiam, ne lopd el ezt a sótartót, mert megbüntet a gazda, akkor a gyerek körbenéz, s mikor nem látja a gazda, zsebre vágja a sótartót. De ha azt mondom: ne lopd el, mert megbüntet az Isten, fogja a kezében a sótartót...
Nem fejezte be a mondatot, csak  sokat sejtetően, mosolyogva magasba emelte a mutatóujját.
Jól van, na! Megértettem.
- Ámen- sütöm le a szemem.

És erre az emberre mondta a Karcsi felesége, hogy ennek csak hat osztálya van! Meglehet. De hogy bölcsebb volt mindannyiunknál, az egészen bizonyos.