Szárnyaltam én egy madárral, mezők felett erdők felett,

át a folyón, hol ezüstlenek habok apró fodor mellett: kékség.

Szálltam még az utakon át, fáradt vándor nehézléptű, pihen.

Elsuhantam könnyedén, madaram még ilyen, fürge, erős, vidám.

Röptében nincs keménység, rugalmas, lágy? Igen!

Lebegésünk végtelennek tűnő hosszú hullámzás lett, másolva a vizet.

De nem tarthat örökké, egyszer le kell szállni, csörög az óra;

álmodtam nem volt valós élmény.

Sajnáltam, szép volt, bár az ember már csak ilyen!