A pusztán, hol éjjel vadak tanyáznak a tűz mellett, egy pásztor muzsikált  hogy megőrizze a nyájat.
Édes dallama odacsalta a női szíveket.
Nem kettőt! Tizet, százat, ezret?
De a pásztor csak fújta a dalt, hisz muzsikája -hitte, nem hozhat bajt.
Volt, ki csak könnyű táncba indult, de szeme villanása jelezte, hogy szívében vágy gyúlt.
Volt, ki távolról hallgatta a muzsikaszót, mellyel a pásztor szívét megégette,  de az, már el is felejtette, hogy valaha, igazán szerette.

Míg nem,  ketten a tömegből kiváltak. Az egyik a tűzhöz lépett és átölelte a lángokat. A másik, amely korábban megégett, szívébe parazsat tett.
Elnémultak a többiek, csak a pásztor csak muzsikált tovább. Nem értette sem ezt, sem azt a lányt.

Ki a lángot ölelte, megrettentette a táncoló lányokat: ki tüzet ölel, azután mi marad? 
Magára hagyták a lángölelő lányt, a pásztor búcsúzóul egy dallamot muzsikált. 
Ki szívébe parazsat tett, igazán szeretett. Ölelte is a pásztor hosszan, de aztán másnak szólt a dallam, s a szél szárnyán könnyedén, messzire vitte az éj.
S mikor mindenki nyugovóra tért, s a pásztor is elpihent, jött egy lány nesztelen.

Ő nem ölelt lángot, parazsat sem tett szívébe, csak magával vitte a pásztort- éjfeketében. Otthonában egy ketrecbe tette,
s nézte hosszan, gyönyörködve, a pásztort, ahogy pihen.
Hitte, igazán az szeret, ki fogva tartja a szabad szivet.
Mikor reggel a nők felébredtek, keresték a pásztort, de csak a két lány feküdt ott sebeiben, kínjaikkal küszködtek éppen. 

Közben a pásztor is felébredt, azt hitte, csak álmodta az egészet. De a ketrec emlékeztette, nem álom, a valóság ölelte szorosan. Szemben pedig, ott mosolygott boldogan a lány- éjfeketében. A pásztor kérte szépen, hadd muzsikáljon tovább, s megígérte, hűség lesz a bére, csak nyissa ki a ketrecet. Oly szelíden szólt a könyörgése, hogy a lány- éjfeketében, útjára engedte, de követte mindenhová, mint az árnyék, hangtalan, észrevétlen. Mert hitte, igazán csak az szeret, ki rabként tartja a szabad szivet.