Koszos téglák gyülevész hada sandít rám illanó szárazságuk mögül, drótujjak bénítják az eget - hívnám most az Esőt, de ő megkövül...
Rozsdás sínek, mint egy fogatlan száj, csak zúgolódnak és párszor végignyalják ajkukat katlan- forró vérvonatukkal. Átszól
egyikükhöz egy izzadó panelház: "Nézd e birodalmat! Az enyám. - s a Nap is, ki nap mint nap felráz minket és éget és szúr de fény..."
S már tovarobogunk. Büszke szénkupac kacsintgat szétpüffedt testemre: "Te, mint felrúgott korcs, egyre csak ugatsz - írod leszek, esteledj erre!..."
"Ne, tovább akarok zuhogni, ne!..." - jajgatunk. "Tedd dolgodat" - mélázva int egy esőgyilkos arctalan -, "egyébként meg, teljesen mindegy." |