A Nagy Szürke épp a lehullott leveleket sepregette össze az udvaron, mikor jókedvűen megjelent mellette a Kis Rózsaszín.
- Gyere velem! Ezt feltétlenül látnod kell! - lelkendezett a Kis Rózsaszín, és sokat ígérő pillantásokat eregetett a Nagy Szürke felé.
- Semmi sem lehet olyan fontos, minthogy összeseperjem a leveleket! - és elszántan dolgozott tovább.
- De ezt csak most láthatod! Hát, nem érted! Olyan szép! Ezt neked is meg kell nézned! -biggyesztette le a száját elkeseredetten a Kis Rózsaszín.
-Ugyanmár! Mi az, ami olyan szép, hogy feltétlen meg kell nézni Semmi sem lehet olyan szép, mint amilyen fontos az, hogy elvégezzem a munkámat -dohogott a Nagy Szürke, és összeráncolta homlokát, miközben rátámaszkodott a seprű nyelére.
- Ott lent, a tónál, a  kiskacsák most úsznak ki először! Gyere velem, kérlek!
A Kis Rózsaszín már majdnem sírt bánatában, amiért a Nagy Szürke lemarad a Pillanatról.
- Én nem megyek -jelentette ki határozottan a Nagy Szürke. -Te csak menj, ha akarsz. Megszoktam már, hogy csak magamra számíthatok. A munka mindig nekem marad, te pedig csak röpködsz, mint akinek semmi dolga a világon. Az élet komoly dolog! Felelősség! Nem lehet örökké szép pillanatokat kergetni!
- Az élet... -ismétete a Kis Rózsaszín, és megpróbálta a Nagy Szürkét utánozni. - Az élet komoly dolog! Milyen komoly dolog? Nem is látsz belőle semmit! Csak a leveleket látod, csak ezt az udvart ismered. Örökké dolgozol, hogy ne kelljen szétnézned a világban. Félsz, attól, hogy ne csinálj semmit, csak gyönyörködj abban, amit látsz, mert akkor te rögtön úgy érzed, hogy felesleges vagy! Pedig az élet, az nem kényszer, hanem lehetőség!

Úgy ömlött a szó a Kis Rózsaszínből, hogy a Nagy Szürke letette a seprűt, aztán olyan magasra nyújtózkodott, hogy feje egészen a felhők fölé ért, majd dühösen megmarkolt néhány esőcseppet, hogy azzal mossa le az arcát, mielőtt kiabálni kezdene. Mikor kissé lehiggadt, visszazsugorodott, ismét kezébe vette a seprút, összeszorította a száját, és elszántan tovább sepert.
A Kis Rózsaszín látta, hogy reménytlen az eset, de azért halkan megjegyezte.
- Az élet akkoris lehetőség! Lehetőség a megismerésre. És honnan tudhatnád, milyen az, mikor a kiskacsák először kiúsznak a tóra, ha sosem látod őket? Honnan tudhatnád, milyen az, mikor éjjel megjelennek a buborékokba zárt emlékek, ha soha nincs időd megfigyelni semmit. Honnan tudhatnád, hogy milyen szép az élet, ha elbújsz a szépségei elől?
A Nagy Szürke úgy csinált, mint aki nem hallja, amit a Kis Rózsaszín beszél.
- Hát, jó! Seperd csak össze a leveleket! Az biztosan sokkal fontosabb, mint megnézni a kiskacsákat! - sóhajtott a Kis Rózsaszín, majd könnyeivel küszködve elindult egyedül a tó felé.