Szabó Attila Tamás Omega
Számtalan megnyilvánulás és variáció vette körül. Talán több, mint valaha elképzelte. Szándéka önnönmagától gyűrűdzött tovább az örökké tartó pillanat kibontakozásában. Kezdetben örömmel töltötte el a terv ilyetén megvalósulása; az alkotás benne volt, s ő az alkotásban. Létének tartományában végtelen-alatti dimenziók keletkeztek, melyek még szabad, törvény nélküli csíráját hordozták az eseménynek, de már körbeölelte és elszeparálta őket az elképzelés. Ezek némelyikét hamarosan a végesség nyers, meleg habja töltötte ki. Vakító lobbanással kezdődött. Űrje támadt, mely a negyedik irányban önmagába roskadva tágult, és a hab újszülött törvények parancsolatára hasadozott, ráncot vetett, megcsomósodott - elvesztve a felsőbb tartomány örökléti egyensúlyát átalakult az uralt káosszá. Ám ez nem a vég kezdete volt, hanem a kezdet vége. A forró káoszban további törvények nyitották meg a haladás kapuit, amik küszöbén az alkotó gondolathoz hasonló rezgések bukdácsoltak át a forrongás szelídülésével mind messzebb, átalakítandó a magzati plazmát rezgő parányokká, lehetőséget teremteni, hogy eme céltudat potenciálárkaiban sodródó parányok összeköthessék létezésüket magasabb szintű létezésekké, hogy azok azután még magasabb szinten hozzanak létre formulákat, és így tovább szinte a végtelenségig, s ezek a formulák, mintha csak önnön születésüket ünnepelnék, fáradhatatlan körtáncba fogjanak egymás körül. Az alkotó képzelet szívében központok izzottak fel, míg hidegek szédültek körülöttük, titokzatos erők sodorták egymáshoz új elemek fortyogó méheit, melyekből generációs változások magvai spricceltek szét a megjelenő múlás változataiban, csoportok lángoltak fel pusztító-teremtő erővel, s mindeközben a magányosak elhalványodtak, kérgesedő térhódításuk véges-végtelenné záródó búrkán a lehetőségek milliárdjaival megtermékenyítetten. Egyesekre hűvös fátylak borultak, másokat sugárzó bölcsők vettek körül, a hatásokra ellenhatások éledtek, a mindent összehúzni akaró szövedéket a külső-végleten semmijéből átszivárgó só ringatta egyensúlyba; és néhol a véges megtért a végtelenbe - miután elhamvadt, lyukat hagyott a végtelen-alatti dimenzió önmagába görbülő falán, ahol ő, az alkotó tetszése szerint kelhetett ki-be. De valahol hiba csúszott a tervbe. A kezdeteknél véthetett, vagy elképzelése volt eleve téves. Talán túlságosan szabadjára engedte a fejlődés lavináját, és a felelőtlen sors vette át az irányítást. Alkotásának szépsége annyira lenyűgözte, hogy a végzet kezdeti kikristályosodását újabb csodának tulajdonította. Még akkor sem lépett közbe, amikor parányalakzatok könnyelmű kavargásának és parancsoló rendjeinek találkozásából masszaszerű, beteges burjánzásba fogott, új világainak temérdek furcsasága között annyira elveszett ez az új keletű törekvés. Pedig a terjeszkedés mértéke aggodalomra adott okot, mert az új végesség elért nyugalmában felforgató, igaz még öntudatlan energiaként hatott. Idővel lecsillapodni látszott, ám egy szomorú minutumban valami őhozzá kísértetiesen hasonló jelent meg benne. A végtelen-alatti mindenségben olyan erő született az uralt káosz fonódó vázán, amely odáig merészkedett, hogy nevet adott sajátmagának, majd nevet mindennek, amivel kapcsolatba került, s közben át is formálta azt, szembeszegülvén a terv sodrásának. Tette mindezt úgy, hogy nevesítette ama sodró, alkotó gondolatnak véges-fölötti rezgéseit is, holott egy kézben összpontosultak a nálánál nagyobb hatalom csúcsán, de nem átallott bűnét tovább tetézni, és megnevezte annak a parancsoló kéznek urát is. És ami elneveztetett, óhatatlanul torzult - széllel szemben fodrozódó gyilkos köd; elszakadt a külső tér kegyétől, rideg lett és érzéketlen a külső-végtelen sójára. Akár maga a kéretlen erő. A végesség parányainak árulói, az örökléti egyensúly - ahová pediglen minduntalan visszakívánkoztak a remélt kollapszusban - feledői lettek térfoglalásuk elemei. Jóllehet kicsik voltak az egészhez képest, a benne tobzódó akarat messzire elért. Messzire elért és hatott, hiszen rombolta az alkotást, vele önnönmagát, miközben a romlást ostobán fejlődésnek hitte. Az erőszakos változtatás még csak nem is kollektív lételeme volt, csupán az egységre leszűkített kaparászás, amivel oda akart beférkőzni, ahová soha fel nem érhetett. Utánozta az alkotó képzeletet, maga is alkotott, ám alkotásai torzak voltak, és ugyanolyan halandók, mint tulajdon maga. A tiprás visszahagyott romjain aztán görcsös elszántsága egyre magasabbra segítette, kiterjeszteni korcsosságát a tiltott dimenziók felé, és az alkotó ekkor megrendült, mert nem értette, hívatlan szörnyszülöttjének mi dolga lehet ott, ahol felfogni sem tudja a rajta kívülálló dolgokat, nemhogy elfogadni. A jelenlét vészterhes közelsége nem maradt hatástalan - zavar támadt a végtelenben, a kimondatlan igék rezgéseit mesterkélt, mindentől elrugaszkodott gondolati hullámok fertőzték, a véges-fölötti részecskék bolond örvénylésbe fogtak a tiszta tudat sötét potenciálkútjainak semmibe húzó partján, és az új világok önmagába görbülő elképzelés-falain átdiffundáló só marni látszott az egyensúly egyetemességét. Hasadások, enyészett szélű lyukak jelentek meg a felsőbb tartomány alatti dimenziók kárpitján. A fertő akarat kozmikus robbanással fenyegetett - a széllel szemben fodrozódó köd erő, az illetéktelenül névvel nevező megmételyezte az alkotó hatalmat. Ő erre elfordult alkotásától, mert lelkében undor támadt. Ezerszer elfeledte és milliószor leköpte; hol rálegyintett, hol kataklizmikus őrjöngéssel pusztította; mígnem a mély-dimenziók ama dühöt kiváltó, virulens amőbája immáron a végtelenbe menekülő végesség nyomában támadt féregfuratokat ostromolta, hogy érdemtelenül megpillanthassa az ő ábrázatát, de nem ám az ő dicsőségére, hanem mert saját, beszűkült valóságának határán túl saját arcát akarta meglátni. És ekkor ő, az alkotó kiterjesztette minden létezést átfogó tudatát, és egy szuszra csak annyit gondolt… - Legyen sötétség!
|