-: Rien25

Sosem felejtem el azt a napot, amikor először láttam az egykori folyómedret. Egy forró június délelőttön történt. Apámmal érkeztem északra, egy hónappal anyám halála után. Jól tudtam, miért megyünk, hogy férjet keressen nekem. Ott tartózkodtak ugyanis a környék leggazdagabb még nőtlen férfiai. A Morgans fivérek aranybányája messze földön híres volt jövedelmezőségéről, és több milliomos látott jó befektetési lehetőséget a hamarosan a völgyet átszelő épülő vasútban. Amikor megpillantottam a kanyont, a szavam is elállt. Sosem volt szerencsém ekkora bányát látni. A hegyoldalba vájt járatokon emberek százai cipekedtek fel s alá. De nem is ez nyűgözött le igazán. Az óriási sziklák vörösek voltak, és úgy emelkedtek a magasba, mintha féltőn óvnák a lábuknál elterülő földet – messze, messze amíg a szem ellát.
- Ez gyönyörű! – szakadt ki belőlem. Ez a völgy meseszép.
- Hát még milyen gazdag! – nevetett fel apám lehűtve lelkesedésemet. – Aranykitermelében az első helyen áll. Klondike óta nem volt ilyen gazdag vidék.
Apámnak nem sok érzéke volt a széphez. Az üzlethez annál inkább. Elhúztam a szám és megindítottam lovamat lefelé az úton. A völgyben már várt minket az idősebb Phil Morgans és fiai, Ashley és Thomas. Nyílt titok volt előttem, hogy apám egyiküket szeretné férjemnek.
- Mr. Morgans, engedje meg, hogy bemutassam lányomat, Sarah-t.
Mivel lóháton ültünk, az úr csak megemelte kalapját, én visszabiccentettem.
- Örvendek a szerencsének, Sarah kisasszony, Phil Morgans vagyok. Ő idősebb fiam Ashley, ő pedig Tom.
Illendően mosolyogtam, pedig egyik fiú sem nyerte meg igazán a tetszésemet. Ashley, az idősebbik férfiasabb jelenség volt, de kis szúrós, kegyetlen szemei voltak, mint amilyen állítólag ő maga is volt, ha üzletről volt szó. Thomas szelídebb volt, illendőn hátrafésült haja és merev ábrázata olyan férfit láttatott, aki egy erősebb báty árnyékában nőtt fel. Világéletemben jó megfigyelő voltam. Mivel a családunk gazdag volt, tanulhattam is. Mindezek ellenére apám nem szerette, amikor hangot adtam megfigyeléseimnek. Most is csak rápillantottam, és tudtam, hogy most az az idő van, amikor csendben ülnöm kell és úrinőhöz méltón mosolyogni.
Eközben elindultunk a kanyonban, az öreg Morgans lóháton körbevezetett minket. Büszkén mutogatta a sziklák aljába vájt raktárakat, az emelőszerkezeteket, a csilléket. Végigfuttattam a szemem a hatalmas bányán.
- Hány ember dolgozik itt, Mr Morgans? – kérdeztem.
- Több, mint kétszáz, kisasszony. Ashley?
- Kétszázharminchét, apám.
- Messziről kellett őket idehozniuk?
- Nem. Ők tulajdonképpen itt is éltek. Legtöbbjük indián, mint láthatják.
Ezt én is észrevettem már, de sokkal inkább azt a férfit, aki ostorral állt az egyik kijáratnál, ahol a vízhordó indián lány osztogatta a vizet. Amelyik munkás nem ivott elég gyorsan, vagy megpihent - odacsördített neki. Nagyon nem tetszett, amit láttam, de apám feddő pillantása hallgatásra késztetett. Végül Ashley állt meg mellettem. Szeme mohón megvillant, amikor rámnézett.
- Kiasszony, ha óhajtja, felviszem a Nagy Sziklára, ahonnan beláthatja a kanyon mindkét oldalát, el egészen a gátig. Megengedi? – fordult apámhoz.
Bólintottam és elindultunk. Egy meredek kaptató vezetett felfelé a völgyből a legnagyobb sziklát megkerülve. És valóban, felérve a látvány lenyűgöző volt. Csak az a mustráló tekintet zavart, amivel Ashley pásztázott. Úgy mért végig, mint egy eladó lovat, mint egy tenyészkancát, mintha azon gondolkodna, vajon megéri e magáénak tudni.
- Ezen a sziklán tartották annak idején az indiánok a szertartásaikat. Az pedig ott a gát – mutatott kísérőm a távolba. – Ötven éve épült, amikor apám a bányát nyitotta.
- Gyönyörű vidék. Szerencsés az apja, hogy birtokolja.
Végignéztem a munkásokon majd visszafordultam Ashleyhez.
- Kié volt ez a föld azelőtt?
Látszott rajta, hogy meglepetéséként érte kérdésem, és hogy kellemetlenül érinti.
- Az indiánoké. Amikor kiderült, hogy aranyat rejtenek a sziklák, apámnak szerencsésen sikerült megegyeznie az akkori törzsfőnökkel, és a kanyon a családunk birtokába került arra az időre, míg a nemesfémet kibányásszuk. Úgy látom, a kisasszony nagyon érdeklődő természet.
- Igen, az vagyok. Tanultam egyet mást és érdekelnek a világ dolgai. Szeretném megismerni a világot, amelyben élek. Mi a véleménye erről?
Ashley furán elmosolyodott.
- Egy nőnek felesleges tanulnia. Hová vész az a sok tudás, hiszen úgyis férjhez megy és gyereket szül. Ez az ő dolga. Legyen jó feleség és jó anya, ennél többre ne vágyjon.
Már ekkor tudtam, hogy nem Ashley lesz az, akit férjemnek akarok. Felnevettem.
- Én biztosan nem tudnék megfelelni ilyesfajta kívánalmaknak – szúrtam oda, majd térdemmel indulásra késztettem a lovat vissza a völgybe.
Este apám megkérdezte az első benyomásomat a két fiúról.
- Nem tetszenek.
- De hát miért nem? Ők a leggazdagabb család a környéken, birtokaik vannak fenn északon, ennél jobban nem is tudnál férjhez menni. Az idősebb ígéretes jövő előtt áll, ő lesz annak a vasúttársaságnak a feje, amelyik majd ide építi a síneket, hogy az aranyat minél olcsóbban elszállíthassák ...
- Nem tetszik, apám.
Apám feje már olyan vörös volt a méregtől, mint a pulykáé, de ismert, tudta, hogy nem tud meggyőzni.
- Hát... végül is nemsokára megérkeznek a befektetők, azok között is vannak jóképű agglegények, ha mindenképp valami szépfiúra vágysz... De tudod, hogy ezen nyáron férjhez kell adjalak.
Tudtam. Tizenkilenc éves voltam, anyámmal két éve keresgették már a megfelelő jelöltet, de apámat mindig elszólították üzleti ügyei, anyám pedig megbetegedett. Apám mindenünket eladta anyám halála után, földeket vett délen. Talán új életet akart kezdeni. A temetés után fél évvel el kellett hagyjam otthonom, ahol felnőttem. Apa nem akart magával vinni, de nem is lett volna értelme, délen kevesebb esélyem lenne jó férjet találni - magyarázta.

Másnap hajnalban korán felébredtem, kisurrantam a sátorból, amit számunkra állítottak fel az indiánok és telihordtak kényelmesebbnél kényelmesebb állatbőrökkel. Fázósan húztam össze vállamon a kendőt, az éjszaka hűvöse még a hegyek között bújkált, ahova nem értek el a felkelő nap sugarai. Gyalog vágtam neki az emelkedőnek, szerettem volna a kanyon tetejéről látni a napfelkeltét. Csakhogy már volt ott valaki. Törökülésben ült a szikla szélén egy idős, őszhajú indián, mellette egy fekete hajú, fiatalabb férfi. Vissza akartam fordulni, de a fiatalabb már észrevett, kedves mosollyal intett, hogy nem zavarok. Zavartan mutatkoztam be, a fiú fejet hajtott. Őt Sebes Szarvasnak hívta népe. Az öreg indián volt Bölcs Varjú, ám ő meg sem moccant, csak nézett a távolba.
- Nagyon szép ez a völgy – próbáltam beszélgetést kezdeni.
Sebes Szarvas arcán szomorkás mosoly suhant át.
- Hát még milyen szép volt azelőtt.
- Mielőtt?
- Mielőtt a fehér ember idejött. Nézz végig itt. Ez a kanyon nem kopár, vörös sziklák hazája volt. Sebes vizű folyóé, zöld mezőké, vadé, madáré. Így is hívták: a Zöld Fű Völgye. De fehér ember eltorlaszolta a folyót, hogy a sárga követ elvehesse a hegy gyomrából.
Végignéztem a tájon és valahol szomorúság fogott el. Láttam magam előtt, milyen lehetett ez a hely régen. Buja zölden, termékenyen - ahol indiánok éltek, vadásztak, halásztak, kisgyermekek fürödhettek a folyóban. Lám, a pénz mindig az a legnagyobb úr volt, most sincs másként. Elbúcsúztam a két férfitól és visszasiettem a sátrakhoz, mielőtt apám felébredne és észrevenné hogy egyedül sétáltam a sziklák között.
Aznap délelőtt érkezett a többi befektető, apám egész nap elfoglalt volt, míg végül a nap végén bemutatta a társaságot. A legtöbb férfi apámkorabeli volt, de volt két fiatalabb is, az egyiküknek meleg barna szeme volt. Apám talán megláthatta rajtam, hogy végre érdekel az egyik jelölt, mert következö reggelen jókedvében kegyesen hagyta, hogy egyedül bejárjam a kanyont. Természetesen miután Mr. Morgans megnyugtatta, hogy egy kóbor indián és idegen férfi sem kóborolhat errefelé, aki veszélyt jelenthet rám. De nekem eszemben sem volt most a kies sziklákat róni, ehelyett kényelmes lovaglónadrágot öltöttem és felmásztam a bányajáratokhoz. Észrevettem ugyanis, hogy a vízhordó indián nem győzi egyedül osztani az éltető vizet, és sokakat szomjasan hajtottak vissza dolgozni. Kezembe kaptam a sajtárt és odaszaladtam a fakupával a kérő kezekhez. Az ostoros, ragyás képű férfi mérgesen mordult rám.
- Magát meg ki engedte fel ide nagysága?
- Mr. Morgans vendége vagyok – vetettem oda, remélve, hogy ezzel meghátrálásra késztetem.
- Akkor semmi keresnivalója itt – fordított hátat, majd végigvágott egy idős férfi hátán, aki a sziklafalnak támaszkodva várta a vizet. Megismertem. Az öreg indián volt, akivel tegnap a sziklán találkoztam. A fiatal azonnal odaugrott a fekvő öreghez. Ő a fejére kapott az ostorral.
- Ne bántsa! – kiáltottam fel élesen. - Hiszen csak szomjas.
Az öreg felült és maga elé meredve hintázott előre hátra- miközben monotonul motyogott valamit. A korbácsos dühösen legyintett és otthagyta a földön. Bölcs Varjú pedig csak mondta, csak mondta. Ijesztő volt, mintha nem is lett volna ott köztünk, mintha nem lett volna magánál.
- Most mit csinál? – kérdeztem zavartan Sebes Szarvast.
- Megint a látomásról beszél. A jóslatról.
- Miféle látomásról?
- Amit még a nagyapám látott, amikor a szellemekkel találkozott.
- És... mit mond?

„Odafönn köröz sok éhes keselyű
Rikoltásuk messze hallik
E kies táj fölött, hol nem nő már a fű.
De véreső hull majd az égből,
Vérrel áznak a halott mezők,
Akkor jön a megtisztulás:
A völgy zöld lesz majd, mint azelőtt.”

Megborzongtam. A jóslat éppoly vészterhesen hangzott, mint egy fenyegető üzenet. Mint az egyiptomi tíz csapás.
- Ez mit jelent?
- Nem tudom – rázta a fejét Sebes Szarvas.- Csak annyit tudok, hogy azon a napon el kell hagynunk ezt a kanyont, különben odaveszünk. Ezt mondta nagyapám annak idején apámnak és ennyit tudok én is.
- Csak egy ostoba indián babona! – szólalt meg ekkor mellettem Ashley Morgans. – Nem kell elhinni mindent, kisasszony. Ne aggódjon, még ha mindent elkövetnek is, hogy valóra váltsák a jóslatot, mi többen vagyunk. Nem lesz itt semmi felkelés.
- De hát szó sem volt felkelésről.
- Véreső… megtisztulás… nagyon is jól tudom, miről sutyorognak ezek a rézbőrűek. És most jöjjön, visszaviszem az apjához.

Egész éjjel ezen törtem a fejem. Vissza-vissza csengtek a szavak. „vérrel áznak a mezők”. Nem voltam soha babonás, de most valahogy félni kezdtem. Ismertem valamennyire az indiánokat, egyik szolgálónk is indián asszony volt, és fura módon minden általa megjövendölt esemény megtörtént. Megmondta, hogy viselős a ló, és hogy kancát ellik, előre látta azt is, hogy a lovászunkat baleset éri. Anyám félni kezdett tőle, így apám elküldte őt. Pedig nem volt gonosz, soha senkinek nem ártott. A fehérek mégis azt gondolták, ő idézte elő azokat az eseményeket, akik megtörténtek. Miért van az, hogy minden idegen eredetű, a mienknél nagyobb tudást félnivalónak és gonosznak hiszünk?

Másnap ellátogattunk a kanyontól nem messze épült raktárba, ahol a vasútépítéshez szükséges anyagokat tárolták. Ez a föld már Ashley tulajdona volt, büszkén lovagolt előre, hogy körbevezessen minket. A sziklába vájt helyiségben rengeteg fa és fém volt feltornyozva, és nagyon sok zsák, amelyekben vörös porfesték volt.
- Látja kisasszony? – mutatta nekem. - Ilyen színűek lesznek a kocsik, amelyek az aranyat viszik a völgyből. A vörös a családom színe, a nemesség jelképe és a gazdagságé. Érdekes, hogy a völgy sziklái is vörös színűek, mintha épp miránk vártak volna. Pár napon belül megkezdjük a sínek lerakását, és megépül az összekötő vasútvonal a legközelebbi városhoz.
- És hogyan akarják kivinni a síneket a kanyonból? Átfúrják a sziklát?
Ashley harsogva nevetett.
- Az túl költséges lenne. Egyszerűen a hegy város felőli részét leválasztjuk.
- Leválasztják???
- Bizony – mutatott a férfi a faládákra, amelyekben ezerszámra hevertek a dinamitok.
- Felrobbantják a hegyet? – sápadtam el.
- No, nem az egészet, csak csinálunk egy kijáratot.
- De hiszen akkor elpusztítják a védett kanyont! Miért nem a korábbi folyómeder mentén építik a síneket? Itt korábban folyó folyt, ha az kitalált a hegyek közül…
- Kisasszony, látszi, hogy maga nem üzletember és nem is mérnök. A folyó egy száz láb magas sziklafalon zúdult le innen. Tudom, maga inkább megmentené a kanyont. Az arany nem érdekli. Hát ilyenek a nők, a cicoma kell nekik, de nem értenek a pénzügyekhez – kacsintott egy másik férfira Ashley, és nevetésben törtek ki.
Dühömben felfogtam a szoknyám alját és a lovamhoz futottam, majd felkapaszkodva a hátára visszafelé vettem az irányt a völgy felé.
- Visszatalálok – kiáltottam oda a megdöbbent férfiaknak, majd megbizotgattam Záport.
Ashley nézett egy darabig a porfelhő után, majd közölte apámmal:
- Kissé nyakas a hölgy. Erős férj kell neki, aki megneveli.

A kanyonban már tűzött a nap, szédelegve ugrottam le a lóról és vizet kértem. Sebes Szarvas már hozta is, aggódva nézett rám.
- Leégett az arca. Hol a kalapja?
- Nem tudom, Elhagytam útközben. Sebes Szarvas, te tudtad, hogy fel fogják robbantani a hegy nyugati oldalát? Tönkreteszik a völgyet, sosem lesz már olyan, mint azelőtt.
A fiatal férfi csak nézett rám szomorún mosolyogva.
- Így van ez, kisasszony. Fehér ember jön, eltorlaszolja folyót, lerobbantja a hegyet. Elveszi mind, amit keresett benne, majd tovább áll. De Manitu nem helyesli, amit tesznek. Forró szárazsággal sújtotta eme földet, hol nem esett eső a forró évszakban már tizenöt tél óta.
Egyszerre elszégyelltem magam. Szégyelltem azt, hogy fehér vagyok, szégyelltem azt, hogy apám lánya vagyok, hiszen ő is ugyanolyan kapzsi, mint az itt lévő bankárok közül akárki. „Odafönn köröz sok éhes keselyű” Sebes Szarvasnak igaza volt.
- Mondd, az a látomás… azt jelenti, hogy meg fogjátok ölni az itteni fehéreket?
Sebes Szavas a fejét rázta.
- Sebes Szarvas nem ont vért ok nélkül. Nem tudom, mi fog történni. A látomás erről nem szólt. Nagyapa csak esőt látott, vért, és utána ismét a Zöld Fű Völgyét.
- Hogyan került ez a föld az ő kezükbe?
A fiatal indián arca elsötétült.
- Egyszer járt a völgyben egy fehér férfi aki sziklákat vizsgálta. Nagyon izgatott lett, sietve távozott. Távozása után nemsokára sok fehér férfi jött vissza, és azt mondták, szeretnék, ha ez a föld az övék lenne. Puskákat ígértek érte és tüzes vizet. Az akkori sziú törzsfőnök Fekete Bivaly volt. Nem akart velük szóba állni, elzavarta őket. Másnap sápadtarcú katonák törtek rá a falura, amikor a férfiak halászni mentek. Meg akarták gyalázni az asszonyokat, feltúrták a sátrakat. Néhány testvérünk akkor tért vissza, és meg akarták védeni asszonyaikat, ezért megöltek néhány fehéret. Két nappal ezután Fekete Bivalyhoz újabb katonák érkeztek és el akarták vinni Fehér Sast, a törzsfőnök fiát. Azt mondták, az indiánok kegyetlenül lemészárolták a katonáikat, ezért a gyilkosokra akasztás vár. Fehér Sas is a férfiak között volt, akik a falut próbálták védeni a katonáktól. Felállítottak egy akasztófát a völgyben, és már átvetették a fiú fején a kötelet, amikor egy gazdag fehér megjelent. Úgy tűnt, olyan hatalma volt felettük, mint Fekete Bivalynak a törzse felett, mert a katonák engedelmeskedtek neki. Ő azt mondta Fekete Bivalynak, hogy ha aláírja a papírt, hogy a föld száz évre átkerüljön az ő tulajdonukba, megmentheti a fiát. Fekete Bivalynak nem volt más választása, mint a nyakában lógó teknősbéka medált rányomni az írásra, hogy eme föld száz évre az övék legyen.
- A Morganseké.
- Igen.
- Akik most tönkreteszik.
- Semmit nem tehetünk, egy indián törzsfőnök ígérete és pecsétje szent, ez még az ő földjük. Még Sebes Szarvas unokái idején is az övék lesz, amíg a családjuk él.
- És mi van a jóslattal?
- Ha Manitu úgy akarja, be fog következni – felelte Sebes Szarvas, majd megragadott és elrántott. Egy szikladarab zuhant le odaföntről.
- Menjen vissza a sátrakhoz. Itt veszélyes magának.

Egyre inkább menekülni akartam innen. Nem akartam végignézni, ahogy az egykor volt folyóvölgyben rideg síneket fektetnek le a gazdagok, majd kapzsiságuk előtt térdre kényszerítik eme fenséges sziklaóriást is. Csak el, el innen! Este természetesen apám megszidott, hogy illetlenül viselkedtem a raktárnál. Megemlítette azt is, hogy ő is szeretne beszállni a vasút felépítésébe, mint ahogy mindannyian az itt lévők közül.
- Ashleynek egyébként tetszel. Jó férjed lenne.
- De nekem nem tetszik. Sem ő, sem a fennhéjázó modora.
Apámon látszott, hogy feszeng, hogy mondana valamit, én pedig megvilágosodtam.
- Értem már. Te kapod meg az üzletet, ha cserébe én hozzámegyek.
- Nem, ilyet sosem ígértem neki, én nem…
- De erről van szó, igaz?
Apám vörös ábrázatából rájöttem, erről. Még magának sem vallotta talán be, hogy annyira szeretné ezt az üzletet, hogy a lányát is odaadná érte.
- Nem kell hozzámenj, ha nem akarsz – mondta végül kínkeservesen. - A te döntésed. De akkor ki lesz a szerencsés jelölt? Talán Howard Finch?
Ő volt a meleg barna pillantású úriember. Lovagoltam vele néhányszor. Csendes volt, halk szavú. Mindig dicsérte a lovaglótudományomat. És a ruhámat. Udvarias, kedves, talán kicsit unalmas.
- Még nem tudom. Nem ismerem igazán.
- Mert az összes időt a kanyonban töltöd, és az indiánok körül sompolyogsz – dorgált apám. – Nem vet jó fényt rád. Finchnek egyébként farmjai vannak északon és most új befektetések után néz. Ővele sem jársz rosszul. De igyekezz jó benyomást kelteni.
Csak hallgattam. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába került. Férjhez kell mennem valakihez, akit még alig ismerek, aki talán semmivel sem jobb Ashleynél, hiszen ugyanúgy a gazdagság érdekli.
-És mi lesz, ha boldogtalan leszek mellette? – adtam hangot legnagyobb félelmemnek.
Apám csak nézett. Talán először látta meg a makacs nő mögött a félelmekkel teli kislányt és megsajnált. Magához ölelt.
- Hallgass a megérzéseidre Sarah, abban a nők nem szoktak csalódni. Ahhoz menj, akit leginkább megfelelőnek érzel.
Ha apám tudta volna… hogy a legutolsó két estén már nem a Morgansek és nem is Finch járt az eszemben, hanem egy jóképű indián, Sebes Szarvas. Illetlen gondolataim támadtak, olyanok, amelyet egy ifjú lány pironkodva gyón meg a szentatya előtt. De erről természetesen mélyen hallgattam. A leányálmok ideje egyébként is lejárt, egy hónap és apám továbbutazik, én pedig idegen otthont ismerek meg egy idegen férfi mellett. Feküdtem a bőrökön, néztem kifelé a sátorból, és halkan csorogtak a párnára a könnyeim. Miért van az, hogy a férfiaknak mindig, mindig könnyebb…

Sokáig maradtam fenn, másnap sokáig is aludtam. Hangzavarra ébredtem, az intéző kiabált. Hunyorogva néztem fel a bányához, és megdobbant a szívem. Sebes Szarvas birkózott a sebhelyes arcú intézővel, Bölcs Varjú pedig a földön feküdt. A fiatal indián végül elragadta az intéző ostorát és a vastag nyelet egyetlen roppantással kettétörte, majd az öreg mellett termett. Felültette, törölgette a vért arcáról, míg a két markos férfi el nem kapta és elvonszolták onnan.
- Hova viszik? – kérdeztem ijedten apámat.
- Gondolom megfenyítik. Megkorbácsolják.
- Ne! – és már szaladtam volna, de apám visszatartott.
- Nem mehetsz oda. Nem szólhatsz bele, hogy Morgansék hogyan tartanak rendet a munkások között.
- Rendet? Egyszer már volt hozzá szerencsém. Azt a védtelen öreget ostorral verte, csak mert szomjas volt!
- Nem a te dolgod, Sarah.
- Apám csinálj valamit, nem tehetik…
- Sajnálom, leányom.
Sebes Szarvast a tűző napon kikötötték egy bőrszíjjal, majd az intéző villogó tekintettel állt mögé, hogy elégtételt vegyen. Közelebb léptem, és láttam, hogy Sebes Szarvas észrevett. Arca megfeszült, amint az első ütés meztelen hátát érte, de büszkén felvetette fejét, egyetlen hangot sem adott. Az intéző pedig növekvő dühvel verte, a hatodik ütésnél már vér fröccsent szét a korbács nyomán.
- Ne! Elég! – sikoltottam.
Aztán eltakartam a szemem. Végül néhány perc múlva Ashley intett a korbácsosnak, hogy elég.
- Állj, még a végén nem tud tovább dolgozni.
A fiatal indiánt eloldozták, mire az büszke léptekkel ment vissza a töbiekhez, csak ott esett össze, egyetlen hang nélkül. Nem érdekelt apám, sem a többiek. Odaszaladtam, Bölcs Varjú számomra érthetetlen nyelven mondott valamit és egy bőrtarisznyát adott a kezembe, amiben furcsa szagú levelek és füvek voltak. Ekkor már tudtam miért nevezték el Varjúnak, rekedt hangja, mint egy varjú károgása olyan volt. És amikor a bőrtarisznyát nyújtotta, megpillantottam a nyakában valamit. Egy csontból faragott teknősbékát. Azt azért megértettem, hogy azt akarja, a füvekkel borogassam a fia hátát. Az egyik tízéves forma vízhordó kislány megmutatta, hogyan kell összezúzni, és amikor már ragacsos massza lett belőle a sebekre terítettük. Remegett a kezem a csúnya hegeket érintve, féltem, fájdalmat okozok.
Sebes Szarvas eszméleténél volt.
- Miért teszed ezt fehér lány? Miért törődsz velem?
- Nem tudom – suttogtam neki. Talán így akarlak kárpótolni az igazságtalanságért, amit az én népem elkövetett a tied ellen.
- Ez nem a te dolgod. Az igazság Manitu kezében van - mondta és nem szólt többet.
Úgy éreztem azt akarja, távozzam, elhagytam hát a sziklabarlangot, és visszamentem a völgybe. Olyan leplezetlen gyűlölettel néztem Ashleyre, hogy rögtön észrevette.
- Talán valami baja van velem a kisasszonynak?
- Igen. Barbár módon bánik az embereivel, Ashley Morgans. Azokkal, akiknek a mérhetetlen gazdagságát köszönheti. Ha a feleségével is így bánik majd, Isten óvja azt a nőt, aki magához megy.
Hirtelen néma csönd lett. A fiatalabbik Morgans fivér kidülledt szemekkel nézett rám, mintha valami kis elismerés-félét láttam volna tekintetében, hogy szembe mertem szállni a nagy Ashleyvel.
- Ha megnősülök, kizárólag egy tisztességes nőt kívánok elvenni. Nem olyat, aki indánokkal hetyeg.
Elöntött a düh pírja Ashley igaztalan vádjára, de továbbra is álltam a tekintetét.
- Hát tudja Ashley, még ha igaza is lenne szászor inkább hetyegek bármilyen indiánnal, mintsem a maga felesége legyek. Sajnálom apám... – mondtam apámnak, aki sápadtan állt ott.
Tudtam, hogy ezzel játszottam el az utolsó esélyét.
Két nappal később elkezdték a sínek lerakását. Az első lécet ünnepélyesen az öreg Morgans tette le, taps és italbontás kíséretében. Az összes üzlettárs és leendő részvényes ott volt. Nem akartam részt venni az ünnepségen, már összecsomagoltam a holmim, arra számítva, hogy hamarosan indulunk. Álltam a sátor mellett, elnéztem a hegyek felé. Isten veletek, gyönyörű hegyóriások, ha álmaimban mesés tájon járok, hát bizonyosan rólatok álmodom majd.
Ekkor a megszólított hegyóriások megrázkódtak, iszonyatos robaj hallatszott a távolból.
- Úristen, mi ez?
Sok elegáns férfi csak a nyakát nyújtogatta ijedten, Morgansék elküldték az egyik emberüket, nézze meg, mi történt. A lovas lóhalálában érkezett vissza.
- Uram, valószínűleg robbanás történt a raktárnál, mindent elborít a por és a füst!
De már mi is láttuk. Jókora porfelhő nyújtózkodott az égig, mintha be akarta volna kebelezni a völgyet maga alatt. Elkezdett fújni a szél. Újabb morajlás szaladt végig a völgyön.
- Megint robbantottak?
- Nem, ez nem robbanás! Nézze! – mutatott apám a nyugati hegyvonulat felé.
Mintha csak a füstgomolyagot kísérnék, az égen sötét felhők jelentek meg és a vihar mennydörgését hallottuk. Maga az égbolt készült robbanni.
- Eső! Eső! – kiáltotta egy-két munkás.
- Ebben a kanyonban több, mint egy évtizede nem esett az eső – nézte Howard Finch hitetlenkedve a gyorsan közeledő felhőket
És már oda is ért. Először csak egy csepp hullott a kezemre. Jókora volt, és... pirosas.
Megbűvölten néztem a következőt... és a következőt. Vörös volt az eső. Azonnal rájöttem. A raktár... a vagonokra szánt vörös porfesték... mind a levegőbe repült. És a fölébe érkező esőfelhő magába nyelte Mégis hihetelen volt. És ekkor jutott eszembe a jóslat. „Véreső hull majd az égből...” Majdnem felsikítottam, amikor Sebes Szarvas mellettem termett és erős kezét a csuklómra kulcsolta.
- Gyere, fehér lány, mennünk kell. A látomás be fog teljesedni. Gyorsan, a lovakhoz!
Mást sem lehett látni, mint hogy a járatokban dolgozó indiánok megindulnak felfelé a hegynek és otthagynak mindent. Az intézők üvöltöttek, próbálták őket megakadályozni, néhányat le is lőttek közülük de hiába. Mintha összebeszéltek volna. Sebes Szarvas engem is nógatott, eloldozta a lovamat és várakozón nézett rám. Izgatott sietsége rám is rámragadt, felugrottam Zápor hátára és megindultam utána az emelkedőn. Apám kiabált.
- Sarah! Hová mész, azonnal gyere vissza!
De ekkor már a sziklák között kaptattunk felfelé. Aztán végül ő is lóra szállt, és utánunk jött.
Ekkor már zuhogott az égből a vérszínű eső, eláztatott mindent, hajam szorosan a fejemre tapadt, csorgott a ruhámra, a szemembe, alig láttam, merre megyünk. Újabb csattanás, és mennydörgés következett. A megriadt Zápor ekkor felágaskodott és levetett magáról. Sebes Szarvas mellém ugratott és a kezét nyújtva maga mögé segített. Végül felértünk oda, ahonnan először csodáltam meg az egész kanyont. Csak álltunk ott, áztunk, és vártunk valamire. Magunk sem tudtuk mire. Az eső lassan csendesedni kezdett, szelíd szemerkélésre váltott.
- Ez lett volna a jóslat? – kérdeztem Sebes Szarvast.
Ő csak zihált és nézett maga elé. Ekkor vettem észre, hogy apja nincs velünk.
- Hol van apád? Hol van Bölcs Varjú?
- Meghalt. A múlt éjjel.
És a teknősbéka medál már Sebes Szarvas nyakában lógott.
- Ő volt Fehér Sas fia, ugye? Fehér Sas a nagyapád, igaz?
Nem válaszolt. A következő villámlás az egész völgyet elvakította, éles csattanással csapódott be, nem is olyan messze tőlünk. Ekkor a sziklák remegni kezdtek. Megmozdultak. Egyre erősödő zúgást hallottunk a távolból.
- Odanézzetek, emberek! – kiáltotta egy artikulátlan hang a völgyből. - A gát!
Még a lélegzetem is elállt. Az egykor a völgyet tápláló, hatalmas tóvá felduzzasztott folyó irtózatos erővel szakította át a villám sújtotta, megrongált gátat. Hömpölygő, gyilkos hullámok törtek a völgy felé, az emberek rohantak a lovaikhoz, de elkéstek. A folyó már ott is volt, immáron alattunk. Minden elmosott. Embert, lovat, sátrat, bányát. Kezemet a szám elé téve reszketve néztem ezt a félelmetes pusztítást, amit végzett. Hát mégis valóra vált. Csak felvillanó képek maradtak meg bennem, sodródó lótetemek, félbetört deszkák, Sebes Szarvas karja, amint átfog, apám rémült tekintete. Mintha csak ma lett volna.

De mindez tíz éve történt. Az környékbeliek szerint ez egyik legnagyobb pusztítás volt, amit folyó valaha végzett. A megvadult víz aztán visszatalált régi medrébe, mint ahogy a hazatérő szerelmes simul hozzá régen látott párjához. A sors furcsa fintoraként a Morgansek mind odavesztek. Az írás alapján - amit egy El Paso-i széfben őriztek - örökös híján a föld visszakerült az indiánok birtokába. Azóta sem tudja senki, mi történt valójában. Akik nem hisznek az indián látomásokban, azt mondják, egy igazságtevő indián robbantotta fel a raktárat és később a gátat is. De azt is hallottam, hogy vannak életben maradt szemtanúk, akik láttak a viharban egy öreg indiánt a gáton állni és rekedtes hangján monotonul az ég felé kántálni valamit közvetlenül azelőtt, hogy a villám becsapott volna.
Apám délre költözött, ahogyan azt tervezte. Kitagadott a végrendeletéből, amikor megmondtam neki, hogy Sebes Szarvas népével akarok maradni. Nem érdekelt. A völgy a tíz év alatt magához tért, ma már talán ugyanaz, mint ami régen lehetett. És amikor láthatom Vijjogó Sólymot apjával fürdeni a kristálytiszta folyóban, miközben Csicsergő Veréb a szoknyámhoz bújik valami idáig ismeretlen békesség áramlik szét bennem. Arra gondolok, hogy nem az számít, hogy Manitunak vagy Istennek hívjuk -e Őt odafönn. A fontos az, hogy bölcs és végül mindig igazságot tesz ezen a földön.

 

 

Megj.: