Ó, a postással nem volt gond, ő alig két hónap alatt megtanulta, hogy a postaládát nem hobbiból nem ellenőrizzük - így nem is dobott bele sokmindent, csupán néhány telefonszámlát, pár levelemet a diákhitel központtól, egy-két kisebb csomagot, amiben az otthon felejtett irataimat küldték utánam (amiket ráadásul másnap vinnem kellett a dékánhelyetteshez), valamint banki egyenlegértesítőket, meg két (legalábbis számunkra) fiktív személynek szóló levelet Hollandiából... Szóval tényleg lényegtelen dolgokat. Csupán három hétig rohangáltunk, mint a fejetlen csirkék, mire elintéztünk mindent...
Sebaj, két kreatív lakótársam kitalálta, hogy bár felfeszíteni nem tudjuk a zárat, ők majd négykezest játszanak a postaládán, és egy késnek álcázott pecabottal kihorgászták a leveleket. Szegény láda megsínylette egy kicsit a dolgot (meg a lányok idegei is), de kimentettünk mindent. (Szegény barátnőim azóta sem győzik bizonygatni, hogy a saját postaládájukat feszegetik heti rendszerességgel...) A postásnak is feltűnhetett a rongálás, mert azóta nem dob levelet a ládánkba - hurrá!
Na de a dolog itt még nem ért véget. A postást ugyan sikerült beidomítani, de a szórólapterjesztők - na az egy külön faj. Korábban úgy kb egy hét alatt dobálták tele a ládát mindenféle szeméttel, de mióta eltűnt a kulcsunk, olyan lelkesen végzik a munkájukat, mintha guiness-rekord kísérletet írtak volnak ki a postaládánkra: "Hány prospektus fér bele egy használatlan levélszekrénybe?" - címmel. Megjegyzem, az eredmény számunkra is meglepő volt.
Azt mondjuk megértem, hogy ha ez a dolga, akkor azt lelkesen végzi, de az már sehogysem fér a fejembe, hogy egy olyan ládába, ami annyira tele van, mint Andi szekrénye a telefonszámlákkal (vagy talán még jobban is), miért kell mindenáron mégtöbbet belegyömöszölni. Több kimentett szórólapon látszik, hogy szabályosan megerőszakolták, miközben betuszkolták a résen. Mondjuk engem nem zavar, mindenképpen összegyűröm és kidobom, de ha már így áll a dolog, igazán nem értrem, miért kell ehhez előbb a postaládába tömni...
Hogy pihentessem kissé megtépázott idegeimet, hazautaztam egy hétre. Ami tényeg jó volt, leszámítva, hogy egy aprócska dolgot megint elfelejtettem - a telefontöltőt. De pánikba csak akkor estem, amikor a telefon a vonaton hazafelé vinnyogni kezdett és követelte az itatást. Mondanom sem kell, mire hazaértem, teljesen lemerült... Egy hét kényszerszabadság.
Mikor visszaértem Szegedre újabb meglepetés várt: a lányok ismét pecáztak, és kivételesen fogtak is valamit - ugyanis időközben új postásunk lett (a régi enyhe idegösszeroppanással szanatóriumi szabadsgát élvezi), aki minden gátlás nélkül újra dobálni kezdte a leveleket a ládába. Köztük az én telefonszámláimat... Rosszat sejtettem.
És igazam lett: hiába dugtam töltőre a telefont, a vonalamat már kikapcsolták. Hurrá... "Picit" morcosan nekiálltam kicsomagolni. Kihalásztam a bőröndből a szennyes ruhákat, és elindultam a fürdőszoba felé. Ott várt a következő meglepetés: a mosógép jóvoltából bokáig állt a víz. Fél perccel később már csöngetett is az alsó szomszéd, hogy köszöni szépen, de van saját zuhanya, nem tart igényt a segítségünkre, legyünk olyan kedvesek, és szüntessük meg az égi - azazhogy mennyezeti - áldást. Upsz.
Hívtuk a szerelőt, aki pillanatok alatt szétkapta a gépet, majd ártatlanul megkérdezte, hogy nem zakatolt-e mostanában. Miért? Talált benne valamit? - Talált.
A postaládakulcsot.