A Kis Rózsaszín leült a tó szélén és onnan figyelte a kiskacsákat. Olyan szomorú volt, hogy észre sem lehetett venni.
- Milyen viccesek! -szólalt meg egy Hang mellette.
A Kis Rózsaszín nem volt benne biztos, hogy hozzá beszélnek, ezért aztán tovább hallgatott.
- Régóta üldögélsz itt? - törte meg a csendet ismét a Hang.
A Kis Rózsaszín óvatosan oldalra fordította a fejét. Egy tündöklő szempár mosolygott rá.
- Hozzám beszélsz? -kérdezte zavartan.
- Igen - válaszolta a Hang, és elfordította a tekintetét.
- Én azt hittem, hogy senki sem láthat, mert... -és itt a Kis Rózsaszín elhallgatott.
- Mert olyan szomorú vagy? -fejezte be a mondatot a Hang.
- Igen, azért -sóhajtott a Kis Rózsaszín és lesütötte a szemét.
- És miért vagy szomorú? -faggatózott tovább a Hang.
- Mert szégyellem magam -jött a válasz.
- Miért szégyelled magad? -csodálkozott a Hang.
- Mert más vagyok, mint a Nagy Szürke - és a Kis Rózsaszín lehajtotta  fejét, hogy a Hangnak ne kelljen látnia rajta a szégyent.
- Értem - sóhajtott a Hang.
- Érted? - emelte fel fejét a Kis Rózsaszín és a két, tündöklő szempárba nézett. - Jó neked! Én nem értem -szólt fájdalmasan és visszahajtotta fejét a térdére.
- Szégyelled magad, de nem érted, miért szégyelled magad -töprengett a Hang.
- Valahogy így! - mosolygott megkönnyebbülten a Kis Rózsaszín és megint felemelte a fejét.
- Azért szégyelled magad, mert nem vagy olyan, mint a Nagy Szürke -ismételte meg a Hang, amit a Kis Rózsaszín mondott.
- Pontosan! -bólogatott a Kis Rózsaszín, és valami melegség járta át. Valami olyasmi, mint amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül.
- És a Nagy Szürke is szégyelli magát? - kérdezte váratlanul a Hang.
- Ó, nem! Azt, nem hiszem.
- Pedig, ha te nem vagy olyan, mint ő, akkor ő sem lehet olyan, mint te - folytatta a Hang. - És ha te azért szégyelled magad, mert te nem vagy olyan, mint ő, akkor neki is szégyellnie kellene magát, amiért nem olyan mint te - és olyan komolyan nézett azzal a két tündöklő szemével a Kis Rózsaszínre, hogy az elfelejtett szomorkodni.
- Tudod, a Nagy Szürke rendes. Összegereblyézi a leveleket...
- És te nem vagy rendes? -szakította félbe a Hang.
- Nem tudom - merengett el a Kis Rózsaszín. - Én rendesnek érzem magam, csak... -és megint elhallgatott.
- Csak másképp.
- Igen. Másképp - majd ömleni kezdett belőle a szó. - Látni akartam a kiskacsákat, mikor először úsznak ki a tóra. És azt akartam, hogy a Nagy Szürke is lássa. Azt akartam, hogy ő is örüljön neki! Azt akartam, hogy együtt örüljünk. Mert ilyet látni öröm! És ilyet nem lehet akármikor látni!
Fojtogatta a torkát a sírás, de folytatta.
- De a Nagy Szürke nem ér rá örülni! Ő tudja, mi a fontos az életben: összegereblyézni a leveleket! Csakhogy, szerintem meg a kiskacsák fontosabbak. De hiába minden! Hiába jöttem el megnézni a kiskacsákat! Egyedül nehéz örülni nekik. Csak a szégyen marad, mert nekem ez a fontosabb.
- Nem vagy egyedül -jegyezte meg a Hang.  - És ha kicsit csendben maradsz, akkor láthatod, ahogy megrázzák a fejüket a vízben. Épp most indulnak...