Kevély szemek, ártatlan vért ontó kezek, gonoszságra sietséggel futó lábak, egy hazug nyelv, egy álnokan forró elme, hazugságnyelő hamis torok, s atyafiak közt háborúságot szerző szájak. Ez a kép mennyire pontos. Némelyek, szomszédink nagyobbik része, már élete derekán belefárad a nyakkendő-kötögetésbe, és menekülésre fogja. De korlátolt, tökéletes formára csiszolt lencséjükön, mit sem látnak, csak a nyakkendőjük csomóját és saját életüket, hova bújhatnának akkor? Inkább mély levegőt vesznek és begombolnak még egy gombot az ingükön. Vannak azonban, ha kevesen is, olyanok, akik nem így tesznek. Róla szól ez a történet.

Madeleine különös falu volt. Olyan aszott, azt hiszem. Házai is afféle apró kis lyukaknak tűntek az utazóknak, már ha egyáltalán tévedt erre valaki. De az a száz, akinek az otthona volt ez a hely jól megvolt a poshadásban is. Dolog nemigen akadt, csak épp amit muszáj volt azt végezték: apró viaszbabákat készítettek errefelé. Az öregasszonyok délutánonként összegyűltek a faluháza udvarán, és együtt gyúrták hosszú órákon át a langyos viaszt, hogy jól formázható legyen, és alakot ölthessenek belőle a babák. Meg kell hagyni, kiváló alapanyag ez, még babakészítéshez is, ugyanis tartós és nem utolsó sorban vízhatlan. Kellemes időtöltésnek tűnhet ez a dagasztás azoknak, akik még nem próbálták, pedig én mondom, rettenetesen kimerítő.
Történetünk kezdetének napja azonban már nem azoknak a meleg nyári napoknak volt az egyike, ma már nem gyúrtak: megjött az őszi szél. Eszternek keresztelték az itteniek, ki tudja miért. Bár valaki mesélt valamit egyszer egy Eszterről, aki az őszi szél távoztának napján - úgy mondják - továbbállt, de ezt talán maguk sem hiszik igazán. Hogy Eszter a széllel utazna? Szép történet.
Eszter mindig vidámságot hozott a faluba: sehogy sem hagyta, hogy dolgozzanak az apró házak lakói. Ez alatt a robot nélküli időszak alatt mindenki vígan mulatozott esténként s békésen aludt napközben. Majdhogynem egy kéthetes ünnepként ülték az Eszter érkezte és távozta közti két hetet. Állítólag Eszter egyszeriben két egész hónapig a faluban maradt, bizony nagyon jól érezhette magát abban az évben. Kivételes esemény volt ez, de az itteniek azóta is meglehetősen törték magukat, hogy drága Eszterük semmiben ne szenvedjen hiányt. Úgy vélték leginkább a dínom-dánomot és a hangos énekszót kedvelheti, no meg persze a pálinkát, amiből szépen meg is kapta a jussát, ugyanis minden újabb pohárból őt illette az első korty. Csak aludni jártak haza, minden idejüket a faluházában a pálinkáshordók hosszú sora alatt töltötték. Tereferéltek, ahogy az jó nénékhez illik. De talán jobb, ha az elején kezdjük.
Nyeri volt a falu legfurcsább teremtése. Olyanfélén járt-kelt a kihalt utcákon napról-napra, óráról-órára, mintha a rendre vigyázna ottan. Pedig arra ugyan biztos nem kellett volna vigyáznia. Akárha az út szárasságát felügyelné. (Madeleineben egy évben alig egyszer-kétszer esett az eső, folyton csak a szél fútt, de esőfelhőt sosem hozott.) De ezt soha senki nem rótta a szemére, mert meg kell hagyni, lelkiismeretesen végezte munkáját, akármilyen értelmetlen volt is az és akármennyire nem vette ki a részét a viaszdagasztásból. Nyeri is valahogy úgy festett, mint a többi asszonyok: alacsony volt, egyszerű kék ruhája fölött virágmintás köténykét hordott és szinte ijesztően ráncos volt. Az ember netán azt hihette mindig mosoly van az arcán, pedig csak bőre mély árkainak gonosz játéka volt az. Az isten tudja hogyan került a faluba az a jó néhány pár gumicsizma, amit ezek az asszonyok nagyrészt hordtak, de iszonyatos bizarrul mutattak benne, azt meg kell hagyni. Mint vidám teknősbékák, olyanok voltak mind.
Nyeri kipattant az ágyából és a konyhapulthoz rohant, kitöltött egy jó pohárka pálinkát és felhajtotta. De olyan élvezettel, hogy még a legjózanabb ember is megirigyelte volna azt tőle. A szokásos csendet ma az ablaktáblák és tetőcserepek zajos kánona váltotta fel, a szokásos állott melegséget valami játékos dinamizmus. A redőny hatalmas robajjal becsapódott: a szél, Eszter.
- Eszter! Itt van Eszter! - ordította teli torokból, majd kezeivel rettenetesen kapálózva, ahogy azt nyolcévesforma gyerekek szokták, kirohant az ajtón. Futott és rettenetesen kiabált a még hajnali szürkeségben úszó utcán: - Eszter! Eszter! - és a szél válaszul vadul lobogtatta egyszerű kis köténykéjét.
Lelkesedésével nem volt egyedül, hamarosan átragadt az az egész falura, mind kitódultak az utcára, hogy leróják tiszteletüket az érkező szél előtt. Az utcára siettek mind a nénék és mind együtt énekeltek, vagy talán inkább kántáltak, ahogy azt öregasszonyok szokták: félelmetes és felemelő látvány volt. Ott álltak mindannyian a falu végén, az utolsó ház tövében és jajongtak, motyogtak, danoltak, ki így, ki úgy. A szél dala volt ez: Eszter adta a ritmust monoton suhogó, zakatoló hangjaival.
Egyvalaki azonban hiányzott még innen, erről a furcsa szertartásról. Mert hiába gyúrták volna az asszonyok a viaszt, ha nincs ki a babákat kifaragja belőle. Hiába a sok dagasztás, ha senki sem tudja hogyan kell életet lehelni a fehér masszába: ezt Sanmain csinálta. Nem tudom tényleg ez volt-e a neve, de mindenki így hívta a faluban. Talán csak maga találta ki, amikor idejött, vagy ráragasztották jobb híján, lehetséges. Ellenben most megtudhatunk egyet s mást róla: annyit, amennyit senki a faluban nem tudott, nem tudhatott, mert Sanmain nemigen mesélt, csak kinyilatkoztatott. Falubeli funkciója nem merült ki pusztán a viasz megformálásában, az aprócska közösség összetartásában, hanem kiterjedt az asszonyok tanítására is: a mesterük volt, az életre tanította őket. Azt hiszem fiatalabb volt náluk, bár meg kell hagyni maga sem volt éppen ifjúi korban. Ember volt, olyan, mint sokan közülünk, akik úgy indulnak el az életben, mint ahogyan először két lábra álltak. Mohón sietnek valahová, egészen, amíg orra nem buknak a nagy rohanásban, aztán fölállva már sehogy sem emlékeznek, mi is volt az a fontos cél ahova igyekeztek. Egy anya ölelő karjai, egy csörgőjáték, vagy a tudás maga. Sanmain ez utóbbit üldözte.
Kinyithatjuk könyvtárunk bármely darabját, és egyvalamit biztosan találunk, amiről mindenki érdemesnek és elég magasztosnak tartotta írni, a szenvedély, az, amiről már a trubadúrok is oly szívesen énekeltek, az, amit sokan minden érzések fölibe emelnek: a szerelmi szenvedélyre gondolok. Sokak életét azonban másféle vágy mérgezi meg, mert a szenvedély nem csak ez egy formában létezhetik. De ki írna arról, hogyan lesz valaki a könyvek szerelmese, hogyan édesgeti őket, hogyan udvarol nekik szorgos görnyedéssel és szemtépéssel, s hogyan szövődik kapcsolatuk fonala. Pedig bizony mondom, érdekes lenne, hiszen eme másik szenvedélynek is lehet boldog egymásratalálás, házasság, vagy éppen fájdalmas, örök szakítás a fácita. Járnak köztünk, ha nem is sokan, akik az emberi lélek mindent elborító kifejezésébe, a művészetbe habarodtak hasonlóan. Az ő kedvesük Milton, Petrarca vagy éppen Lully és Schönberg. Ilyen finom jelensége nem akad még az emberi természetnek, mint e három szenvedélyünk. S hogy lehet mégis, hogy csak arról az egyről olvasunk, amit már a trubadúroktól ismerünk?
Sanmain úgy totyogott, mint mindenki, akinek valaha vágyai voltak, totyogott, amíg meg nem látta valahol rácsos ágyán kívül az irodalom hatalmas építményét. Akkor egyszeriben biztosabban állt már a talpán és készen állt egy hosszabb útra a vélt cél felé. Tizenöt éves volt mikor történt, hogy nagyapjánál látogatóban, jobb elfoglaltságot nem találva, épp a könyvespolcot vette szemügyre. És balszerencséjére egy könyvre akadt: A világirodalom története. Kinyitotta és ott, mindjárt, anélkül, hogy kényelembe helyezkedett volna, olvasni kezdte, mert azt hiszem sokaknak szokása könyveket úgy, azon nyomban, állva elkezdeni. A szenvedély egészen váratlanul érte, maga sem tudta, de a legrosszabb könyvet választotta. Az ugyanis természeténél fogva megkötözte és megkövetelte, hogy mindent, amiről ír saját szemével lásson, olvasson. Soha ez a szenvedély nem hagyta kihűlni olvasási vágyát többet. Ám forró ifjú lévén ama másik szenvedély is hatalmába kerítette és saját művészetében is elmerült, messzire, be egészen hatalmas hullámai közé. És bizony a harmadik szenvedéllyel sem járt másképp, sőt talán a legrosszabbul az találta. Ki gondolta volna, hogy mindaz, amit a görögök úgy hittek a szerelem természetéről valóban igaz lehet, Érosz kegyetlenül megtréfálta: szerelmének tárgya legjobb barátja lett. A sors szeszélye, hogy a nemek ilyen szerencsétlenül találkoztak, bár igaz, a fájdalmas szakítástól megkímélte, s maradt helyette az üres be nem teljesülés. E szenvedélyektől hajtva totyogott, topogott Sanmain, és bár azt hitte a világot látja, a rácsos ágyától alig jutott messzebb. És lassan elteltek hónapok, évek, az élet.
Bölcselő barátom egyszeriben érdekes jelenségre hívta fel a figyelmemet. Reggeliző-tálcájának jókora acélsíkja, ha alaposan megsikálja apró, rendezetlen karcolásokkal telik meg. És bár bizonyítható, hogy azok a maguk útján haladnak, ha fényt állítok elé, akkor hirtelen mintha minden árok a világosság felé kanyarodna. Érzéki csalódás ez csupán, a szem játéka, hiszen ha elmozdítom gyertyámat, a karcolások egy újabb része rendeződik finom rendbe, a másik része, ami eddig oly tökéletesnek tűnt ellenben ismét összekuszálódik. Tekintsük ezt példamesének, Sanmaint pedig, jobban mondva Sanmain tudását, fényforrásnak, karcolásoknak pedig az ismeretek végtelen sorát. Látjuk már, hogyan kopott meg annyira ez a cseppet sem átlagos ember, hogy belefásuljon a mindennapok szürke dobozába? Azonban Sanmainnak tehetsége volt. Tehetsége volt élni, így minden korábbi életét, vágyait és szenvedélyeit otthagyva menekült. De ha korlátolt, tökéletes formára csiszolt lencséjén, mit sem lát, hova bújhat akkor? Sanmain az ördöggel cimborált. Madeleine.
Megjött hát Eszter, kezdődhettek az előkészületek a mézízű pihenés megkezdésére, a robot fáradalmainak kipihenésére. Sanmain nem került elő az éneklésre, ő sosem vett részt abban, inkább ijesztőnek tartotta, mint felemelőnek. - Nem vagyok az a törzsi, rituális típus. Az ösztönös fajtának való az ilyesféle jajveszékelés a szélben - mondta mindig, de szerintem hazudott. Pusztán attól félt, hogy romba dőlhet mindaz, amit felépített, minden bölcsessége, tudása, megfontoltsága. Labilis építményt építünk mindannyian tapasztalataink, olvasmányaink korlátolt következtetéseiből, s apró bölcs mondatainkból és éppen életünk legkiélezettebb helyzeteiben inog meg mindaz. S ha átgondoljuk micsoda alapokon áll mindez, nem sokban bízhatunk. Sanmain azonban szerencsére nem gondolta át, vagy ha néhanapján eszébe jutott is, hamar elhessegette a gondolatot, hiszen volt neki amúgy is elég problémája, hogy a tudást megszerezze, nemhogy még alapvetéseiben lett volna ereje kétkedni. Így jutott mindazon szürkeséghez, ahol volt és hiába menekült, ezt nem vetkezhette le. Mohó volt. Ha választ talált, nem keresett jobbat, inkább új irányba terelte érdeklődését.
Ha az éneklési rituáléban nem is vett részt Sanmain az eseti összejöveteleknek mindig fontos vendége volt, ez volt a megfelelő idő, hogy elmesélje mindazon meséit, amiket hosszú élete során a maga tanulmányai során összehordott. Mester és tanítványai mind összegyűltek és végtelen beszélgetésük kusza szövetét szőtték, ahogy az nagy társaságokban lenni szokott. Ritkán látni, hogy mindenki egyszerre beszélgetne, inkább kisebb csoportokra tagolódnak és úgy választanak témát, gyakran egymás szavain keresztbe beszélve. Igen élvezetes az effajta társalgás, meghagyva szereplőinek a jogot, hogy tetszésük szerint csatlakozhassanak egyes témákhoz. Az első este volt ez, az asszonyok kicsattanó kedvökben voltak, Sanmain pedig maga volt a vidámság, a poharak sűrűn koccantak az üveg szájához, a fogakhoz, majd az asztal lapjához. Sanmain a terem végében ült és a körülötte levőknek mesélt éppen, tanított.
- Omne tulit punctum, meg ilyenek... Azt sosem mondta meg, hogy miféle idézet is az, de nagyon hatásosan hangzottak. Egy jó idézet még a legkacifántosabb gondolatmenet végére is diplomatikus pontot tesz. És ez ráadásul milyen igaz, nemde? - Sanmain gyakran ugrott bakokat, amikor a gondolatmeneteit osztotta meg másokkal - Kölyökkoromban volt egy naplóm, amiben leírtam a gondolataimat. Nemrégiben találtam meg a polcomon, de azt hiszem meg kell semmisítenem, csak olyan nehéz megválni tőle. Nem szeretem az emlékeket, csak vágyakozást keltenek az emberben olyan dolgok iránt, amik már elmúltak. Egyáltalán nem szeretek emlékezni. Hiába minden emlék, azoktól üres marad az ember, az emléknek nincs teste, nincs alakja, az mind csak szellemidézés. Mindig szánalommal néztem azokat, akik fényképeken és régi videókon tartják kellemes szinten az érzelmeiket. Majd minden napra van bejegyzés a naplóban, csak néha van egy-két hosszabb kihagyás. Nyilván válságos időszakok voltak a számomra. Furcsa, de nem emlékszem. Tudjátok mi a kedvenc bejegyzésem ebben a könyvben? Azt írtam: "Az útról álmodozom.", ennyi. Meglepően velős, nem? Sohasem jutottam el arra az útra, hiába álmodoztam annyit róla. Csalódtam magamban és ezt már akkor tudtam előre, nem is vártam mást, és mégis csalódni tudtam. Van egy nekem nagyon kedves film, amiben a következő jelenet játszódik le: Ne, kérem, ne videózzanak! A férjem nem szereti a kamerákat / Hogyhogy? / Tudja ő egy kicsit máshogy emlékszik. / Máshogy?... Hogy máshogy? / Hát, nem egészen úgy ahogy a dolgok voltak. Így is lehet?
Sanmain elhallgatott, az asszonyok pedig vele hallgattak. Várták a választ, eleinte Sanmaintól, majd minthogy ő inkább pálinkát töltött magának és ivott, maguktól. Érdekes tanítás volt ez és az asszonyok tisztelték mindezért mesterüket.äbr> - Van egy filozófiám, amit, azt hiszem senki előttem még nem taglalt. Ez lehetne a mottója: „Uralkodj magadon, s szemeiden és uralkodhatsz az életeden!”. Úgy hívom illuzionizmus, mert hisz az illúzió szépségén alapul. Ha lehet máshogy emlékezni, miért ne lehetne máshogy érezni, máshogy látni? Milyen boldogok lehetnénk, ha mindent olyannak látnánk amilyennek akarunk, ha minden az elménkből indulna ki. Egyszer gondolkoztam, hogy, esetleg ha minden érzékszervemet összeroncsolnám, akkor boldog ember lehetnék, de sosem mertem megtenni.
- A naplódat megnézhetjük, Sanmain? - kérdezte Nyeri
- Nem, a naplómat soha.
Valahogy így telt el Eszter két hete, estéről estére. Mester és tanítványai úgy lebegtek az őszi szélben, mint falevelek, csak hagyták, hogy sodorja őket a maga útján és végül, amikor a szél eláll, lágyan huppanjanak a száraz, kemény földre és folytathassák a viaszgyúrás és babafaragás végtelen folyamatát. Ez volt itt az élet rendje, így volt minden évben. Csak épp idén történt egy kicsit másképp.
Nyeri kipattant az ágyából és a konyhapulthoz rohant, kitöltött egy jó pohárka pálinkát és felhajtotta. De olyan élvezettel, hogy még a legjózanabb ember is megirigyelte volna azt tőle. Az ablaktáblák és tetőcserepek eddigi, zajos kánonát ma csend váltotta fel, a korábbi játékos dinamizmust valami állott melegség. A szél, Eszter, elment.
- Eszter! Elment Eszter! - ordította teli torokból, majd kezeivel rettenetesen kapálózva, ahogy azt nyolcévesforma gyerekek szokták, kirohant az ajtón. Futott és rettenetesen kiabált a még hajnali szürkeségben úszó utcán: - Eszter! Eszter! - az apró házak ablakaiban apró fejek jelentek meg, hogy maguk is meggyőződjenek az őszi szél távoztáról. Valóban nyoma sem volt.
Nyeri Sanmain házához sietett, minthogy ilyenkor értesíteni szokták, hogy megkezdődik a munka, és délután hozzáfoghat a faragáshoz. Ám meglepő látvány fogadta, rettenetes jajveszékelésben tört ki, hogy az egész falu odatódult a ház elé. Nyeri ott jajgatott az ajtó előtt.
- Mi történt? Miért jajongsz? - kérdezték a nénék
- Jaj a kezei, jaj!
Mind betódultak a házba. Sanmain ott ül a karosszékében, de ott ahol eddig a kezei voltak semmi sem volt. Rettenetes visítozásban törtek ki mindannyian, Sanmain meg csak hintázott, békésen, épp úgy, ahogy eddig is reggelente.
- Jaj Istenem, Eszter elvitte a kezeit. Eszter elvitte, jaj.
- Ki fog így babát faragni nekünk? Mit fogunk csinálni? Hogy fogunk megélni?
Szörnyű volt hallgatni ezt a óbégató kórust, ám Sanmainnak mintha kifejezetten örömére lett volna mindez. Sajnálattal kell azonban tudósítanom, hogy ez a jókedve, fél óra sem telt bele, megváltozott. A banyák agya mind egyszerre vetette ki magából a gondolatot, hogy ím, szabad az út a napló felé: Eszter megajándékozta őket a lehetőséggel, hogy megnézzék azt a naplót. Csontos, kíváncsiságtól fűtött kezek kezdték ledobálni a könyveket a polcról, hogy a naplóhoz juthassanak, míg szegény Sanmain magatehetetlenül vergődött a többi asszonyok fogságában.
- Ne, ti boszorkányok, a naplót ne! Nyeri találta meg