rothad bennem megannyi tesbezárt lélektetem. az önsajnálat már-már lételemem... lepisált macskakövek nyikorognak talpam alatt, torkomon megakad minden falat; felöklendezem.
most én rendelkezem mindenem felett. még a sarok felett is, amin fordulok; a veszett kutyára is rámordulok;
néma ordításba bújva, szappanbuborékot fújva tenyerem közepéből... míg összerakom magam zenéből.
ó a hazug tenyerem! s méghazugabb ujjaim hagyták elfolyni eleven álmaim... most csak test vagyok, de szememben nem ragyog fényem, melyből néhai csillagokat tápláltam régen, mikor még a világ közepén én álltam...
de jaj! mennyi Önzőség van a világban?! mennyi ÉN! ÉN! ÉN! (?) ahány ember, annyian állnak a világ közepén.
Önző a Szeretet, Önző a Nevetés, Önző az is, kiben nincsen megvetés mindazok iránt, aki Önző...
ki természetbevonult, békés virágöntöző, társadalomból kidagadott, társadalmat kitagadó... Önző az is!
de legönzőbb, ki Odaadó... mert az Önnön Nincsen Kincsein osztozkodni vágyik, s Imádott Önmagán osztozik a halálos ágyig... |