Az ablakon át nézed, amint a közeli parkban gyerekek szaladgálnak. Idős, korodbeli nők, férfiak – nagymamák és nagypapák üldögélnek a barnára festett padokon, térdükön unoka. A mamák ujján kötőtű - hiába, hogy: „anyuka, drága az a fonal, inkább megvesszük a pulcsit kínaiban” nem, nem tudnak leszokni róla. Jól is teszik. Megnyugat. A gyerekek labdát kergetnek, egy másik pár babakocsit tologat. Mindenki olyan boldognak tűnik. Mindenki, csak te nem vagy az.
Ha visszaemlékszel, nem is jut eszedbe, mikor volt az a pont, amikor már nem tudtál örülni a dolgoknak. Amikor már nem gyerekmódra ugráltál és ujjongtál valami újnak, valami másnak, hanem azt nézted, jaj, mennyi munka lesz vele, mindjárt a problémát kerested. Miért? Te sem tudod. Felgyorsult a világ, a napi mókuskerék fénysebességgel pörög, az emberek elszédülnek. Te is ezt tetted. Megszoktad, hogy mindenhonnan csak a hajtás les rád. Például amikor belenőttél a felnőtt létbe, már féltél a karácsonytól. Nem az ajándékozás öröme, a gyertyák fénye jutott eszedbe. Hanem az, hogy jaj, már megint jönnek a Saciék, de a férje vega, akkor duplán főzünk, másnap le kell ugrani anyámékhoz, utána anyósék jönnek soron. De hosszú az út odáig, a gyerekek megint nyűgösek lesznek, vinni kell nekik valamit ebédre, mert nem fogják megenni a nagyi immáron hagyománnyá vált túlontúl zsíros húslevesét, hogy a halpaprikásról már ne is beszéljünk. Ebből persze megint sértődés lesz, finoman odanyomott célzások. És alig várod, hogy hazaérjetek, és semmire nem fogsz emlékezni, csak arra, hogy végigrohantad a karácsonyt. A költözés…néhány évvel azelőtt még ugráltál volna örömödben, de most arra gondolsz … jaj, takarítás, hogy visszük át a bútort, szabit kell kivennem, honnan szerzek nedves porszívót? Rohansz, mert ehhez szoktál. Ehhez szoktattak. Aztán  a gyerekek… régebben anyád mesélte, mennyire örültek és mennyire vártak téged, de neked a két csík megjelentekor ismét a félelem jutott eszedbe, hogy nem leszel jó anya… nem tudsz megfelelni… megfelelni…mindig csak megfelelni. Aztán amikor a kezedbe veszed az elsőszülöttet, már semmire nem emlékezel ebből, boldog vagy, semmire nem gondolsz, csak hogy mennyire szereted, és mindig is szeretni fogod. A gyerekekkel otthon töltött néhány év maga a paradicsom. Aztán ismét vissza a mókuskerékbe, ahol az összevont szemöldökű főnök áll az íróasztalod mellett, és emlékeztet a határidőre. És húzza a száját, ha elkéredzkedsz korábban, mert az ovi fél hatkor zár, és már így is a te gyereked ül ott a legtovább, még szerencse, hogy Éva óvónénit szereti, együtt rajzolnak és gyurmáznak míg te odaérsz, de akkor is… Ez már nem a Gizike féle gépírónői állás, ahol még a kényelmes ebéd is belefér... a cég sem tíz emberből áll, hanem többszázból, úgynevezett multi, és ugyanannyi emberrel egyre több munkát végeztetnek. Ebédelni sem mindig tudsz, este viszont jól teletömöd magad. És már a férjed is morog, hogy ideges vagy, feszült, nem úgy szólsz vissza, és híztál, persze hogy híztál, amikor össze-vissza eszel… a gyerek mesél, próbálsz ugyan figyelni, de már a holnapi teendőkön jár az eszed. Néha legszívesebben elbújnál a világ előle, mindenki hagyjon békét, legalább csak egy napra, mobilt a falhoz vágni és ülni, ülni az áldott csendben valahol az erdőben vagy egy rét szélén. És már utálsz emberek között lenni. Mert úgy gondolod, hogy mindegyik csak akar valamit, elveszi aztán rohan ő is tovább. Tényleg szédülsz. Valami nem stimmel, nap végére dobol a vér a bal füledben. Aztán egyszer csak lemerül gépezet, vége. Néhány nap betegszabi, az orvos csak rádnéz és kiír, de odabenn aztán nem tudod behozni magad, annyi a munka. A határidők csúsznak, a gyerekért menni kell, jaj, az osztálypénzt elfelejtettem odaadni, a kisebbiknek tornacipő kell, a bolt bezár, Feri ma későn ér haza, és még a mosás is benn van. Az anyós (aki a legkisebbre vigyáz) fitymálva jegyzi meg, hogy nála mindig is nagyobb rend volt. Eléééééééééééééééég… családi üvöltözés és újabb összerogyás.  Kórház, néhány hét pihenés, Rivotril. 
Innentől kisebb ugyan a nyomás, kímélnek, de már másként néznek rád. Szegény, kedélyjavítót szed. Depressziós. Rosszabb esetben gyogyós. Nem teljes értékű. És innen már nincs visszaút.

És ülsz és nézel az ablakon kifelé, nézed a parkot. Bejön az ápoló, hozza a gyógyszeredet. Engedelmesen beveszed, úgysem tehetsz mást. Visszafordulsz az ablak felé. És talán először jut eszedbe, hogy nem irigykedhetsz a kintiekre. Mert amíg idebenn egyre többen és többen vagytok, talán eszetekbe sem jut, hogy minden, minden csak rajtatok múlott. És most akár te is odakinn, közöttük lehetnél…

Megj.:
Lassítsunk.