Mindaz mi velünk együtt testet ölt
A képzelet szegezi álcáját a tükör
Meghasonlott ódáihoz, ahogy ragyognak
Bennünk az elfelejtett akaratok.
És nem hagy száműzetni,
Magunk világába
Csak mert megszűnni
Olykor szívünk vágya,
Nem hagyhatjuk ott megszokott napjainkat,
A sokszor unott szürkületbe olvadó óráinkat,
Melyek peregnek, halandó életünkön,
És újabb este ülünk az álom-szemöldökön.
Felhúzza, majd hunyorít,
Az érzés még akkor sem tágít.
Üres járatok benned a mámorért kiáltják:
Akarj többet, összerezzen, majd ha fáj.
Ha ordítva sír belül minden kínlódás,
Frusztrált jajveszékelő próbálkozás,
Hogy még többet adj magadból a világnak,
Hogy minél többen felfaljanak.
Mert ez vár minden földire,
Holmi születésből szédülsz a semmibe.
Porból halvány emlékfoszlány,
Sárgul a kép rád meredő tekintet oldalán.
S mivé az összeesküvés,
A cselszövő vén asszonyok,
Kik leselkednek minden mozdulatra,
Azokra az elcsépelt szavakra.
A felületes "helloszia",
A vénségekkel küldenéd
A máglyára,
Hogy csak egy kicsit égjen,
Ha már a szívedben mélyen,
Ég, s perzsel az élet szimfóniája. |