Margareth Wellington az ötvenes éveiben járó, kissé molett, minden lében kanál hölgy volt. Éppen most lépett be a liftbe, amely a tizedikig repítette, majd ráérősen előkereste kulcsait, kinyitotta az előkelő kazettás bejárati ajtót, és belépett a rendelő előterébe. Pontosan huszonöt perc alatt ért ide kertvárosi otthonából a belvárosi rendelőbe, ahol immár két éve dolgozott Dr Thomas Nell titkárnőjeként.
Mrs Wellington kedvelte a főnökét, és a munkáját is szerette. Csupán heti három napot kellett dolgoznia délután háromtól este nyolcig egészen jó fizetésért. Az ő feladata volt előjegyezni a betegeket, adminisztrálni, gondoskodni a várakozókról, és Dr Nell ügyes-bajos dolgait intézni.
Most a fogasra akasztotta barna bársonykabátját, és elégedett arccal ült le íróasztala mögé. Elégedettségének oka a tekintélyes idomaira simuló lila, apró virágmintás blúz, melyet délelőtt fedezett fel egy áruházban, ahova csak bámészkodás céljából tért be, de hát Istenem, ilyen remek fogást nem lehet kihagyni. Le is csapott rá, mert rögtön látta, milyen remekül fog passzolni a blúz különleges színű weed kosztümjéhez! És lőn.
Margareth otthon azonnel felvette új szerzeményét, és nem felejtette el kidobni az áruházban kapott papírtáskát, valamint az apró darabkákra cincált blokkot. Mr Wellington ugyanis nem értett egyet felesége vásárlási szokásaival, sőt,legutolsó alkalommal nem átallotta azt mondani, hogy a neje úgy szórja a pénzt, mint más a tökmagot, pedig már három gardrób szekrény van tele az átkozott rongyaival. Majd emelt hangon úgy folytatta, hogy ha megtudja, hogy megint valami felesleges dologra költi a pénzt, hát az lesz házasságuk utolsó napja. De Mrs Wellington cseppet sem aggódott a kijelentés miatt; tisztában volt vele, hogy a férje levegőt sem tud nélküle venni, ám a blokknak jobb helye van a kukában. Elvégre amiről John nem tud, az nem fáj neki.
Mrs Wellington akár neki is állhatott volna valamely munkahelyi kötelességét teljesíteni, de nem tette. Ehelyett táskájából elővett egy neszeszert, majd az asztalra pakolt egy kis tükröt, pirosítót, egy rúzst, és nekiállt a sminkjét tökéletesíteni. Aztán a legnagyobb lelki nyugalommal előhalászott egy magazint is, illetve egy doboz mogyorókrémes bonbont, és egy perc múlva már egy érdekes cikkbe mélyedt a macskatartásról. Imádta az állatokat, de neki sajnos nem lehettek otthon: a férje többek között a kutya és macskaszőrre is allergiás volt.
Persze mindezek ellenére nem mondhatjuk azt, hogy Mrs Wellington trehány, csak magára gondoló, a férjét szipolyozó nő lenne. Sőt. Ő odaadó feleség, anya és munkaerő volt egy személyben, azokkal a hibákkal, amik minden emberre jellemzők, hiszen senki sem tökéletes.
Így hát megnyugtatóösszhangban a világgal és önmagával merült el újságjában, most is adva magának egy fél órácskát munka előtt.Honnan tudhatta volna, hogy főnöke most is, mint már annyiszor, szemmel tartja minden rezdülését, és jól mulat a titkárnője arcán átsuhanó érzelmeken, melyek gondolatait kísérik. Értette Margarethet, és értékelte a személyiségét. A férjét pedig sajnálta. Úgy gondolta, hogy egy olyan intravertált embernek, mint Mr Wellington, nem éppen megfelelő partner egy Margareth-féle hölgy.
Margareth olvasott, és nem sejtette, hogy megfigyelik a munkahelyén. Azt sem sejtette, hogy a kozmetikusnál is megfigyelik, és a temetőben, és a könyvtárban. És otthon, a saját nappalijában, és a saját konyhájában. És a hálószobájában.
Jeff O'Neill otthon ült kissé régimódin berendezett garzonjában, a nappaliban kialakított olvasósarokban, kávéját kevergetve. A lakás meglehetősen zsúfolt és sötét volt a fabútorokkal és az egész falat betöltő könyvespolccal, melyen kaotikusan sorakoztak a különböző méretű és témájú könyvek, látszólag semmilyen szisztémát sem követve.
Jeff 65 éves volt és özvegy. Mary O'Neill három éve hunyt el hosszas betegség után, csontrákban. Férje az utolsó pillanatig reménykedett a csodában, hátha feltalálnak valami gyógyszert, vagy az alternatív gyógymód segít - de nem így történt. Mary halála után eladta a házat (háromszobás gyöngyszem kandallóval - így jellemezte a felesége az otthonukat az egybegyűlteknek a házavatón) és megvette magának a kis garzont a belváros egy viszonylag csendes utcájában. Mit csinálna ő abban a három szobában -egyedül.
Az özvegy új élete meglehetősen üres és boldogtalan volt. Annak idején sokat beszélgettek a feleségével arról, hogy mi lesz majd vele "az" után. Mindig Mary erőltette a témát. Szerette volna ha a férje békét lel egy idősek otthonában, ahol lesz társasága, vigyáznak rá, és talán nem ér rá annyit gondolkodni az elmúlt 38 éven. Annyira kitartóan kérte erre, hogy Jeff végül beleegyezett, de aztán mégsem tudta rászánni magát a lépésre. Világéletében régimódi volt sok kérdésben: számára az idősek otthona egyet jelentett a testi-lelki leépüléssel, a lassú haldoklással. Úgy gondolta, inkább az emlékeivel veszi körül magát, melyek talán segítenek átvészelni azt a kis időt, ami még hátravan az életéből.
A falon bimm-bammoló kakukkos óra fél kettőt jelzett, de Jeff még a fotelban ült, és igyekezett ráhangolódni Raszkolnyikov lelki viharára, de túl fáradt volt már ehhez. Könyvjelzővel megjelölte az oldalt, majd óvatosan visszatette a század elején nyomtatott könyvet a helyére. Gyűjtötte a régi, szép állapotban levő könyveket. Egy percig a könyvespolc előtt állt, végül üres kézzel rogyott vissza a fotelbe.
Az igazság az, hogy Jeff O'Neillt egy ideje meglehetősen kellemetlen álmok gyötörték. Próbálta megtalálni az álmok okát, majd azzal nyugtatta magát, hogy egy idő után majd elmúlnak, de az álmok makacsul megjelentek minden éjjel. Akkor próbált megszüntetni minden zavaró tényezőt (ágymatracot cserélt, párnáit antiallergén anyaggal töltöttekre cserélte, száműzött a lakásból minden műszálast stb.), és kipróbált több hatásosnak vélt gyógymódot is, hiába. Pár napja be kellett ismernie magának, hogy nem bírja tovább.A tagjai remegtek, sápadt volt és karikás szemű, és kezdett kihagyni a memóriája. Múlt héten elfelejtette feladni a lottó, pedig erre az utolsó huszonöt évben nem volt példa. Végül elmondta a problémáját egy régi barátjának, aki szerint a rossz álmoknak komoly pszichés oka lehet, és Jeffnek el kellene mennie egy pszichiáterhez, hátha az segítene rajta. Jeff teljes képtelenségnek tartotta az ötletet, de újabb alvás nélkül eltöltött 36 óra végül meggyőzte. Talán érdemes lenne megpróbálni, sokat nem veszthet vele. De hol kereshet az ember egy ilyen pszichiátert? Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy a környezetében érdeklődjön valakitől; jobb, ha minél kevesebben tudnak róla.
Már két óra múlt, és Jeff kezébe vett egy folyóiratot. Régebben rengeteg újságot, magazint járattak Maryvel, valósággal faltak minden betűt, és hosszú eszmecserét folytattak egy-egy témáról. Azóta lemondta a legtöbb lap előfizetését, csak egy egészségmegőrzéssel foglalkozó folyóirathoz, és egy napilaphoz ragaszkodott. A folyóirat tegnap jött, még nem nézte meg. Ráérősen lapozta át, talált pár érdekes, és meglehetősen hosszú cikket és riportot benne. Ezeket majd inkább nap közben olvassa el.
És a hátsó borítón, mintegy végszóra, egy hirdetést talált. Véletlen, vagy a sors keze, ki tudja. Név, a rendelő címe, telefonszám, pár diszkrét mondat arról, mikor érdemes, és mikor szükséges az embernek pszichiáterhez fordulnia. Jeff akkorát sóhajtott, mintha most ért volna fel gyalog a tizedikre. Hát jó, holnap kér magának egy időpontot.
|
