Zengő hangú szellemek, Kísértenek meg, Beragyognak minden felleget, Óva intve még arcomhoz érnek,
Majd elszelelnek, Maguk után hagyva kérdéseket, Mágikus fényeket, S én ott állok újra, mint egy gyermek.
A játszóterem, telis-tele bábukkal, Színekkel, gőzmozdonyokkal, Apró építőkockákkal, Belőlük építem fel a világokat.
A falakat, hegyeket, Szakadéknyi fájdalmakat. S olykor még én is Beleszédelgek.
Ejtőernyő nélkül ugrok, Szárnyak nélkül ereszkedek. Mert Ő nélküle csak zuhanok, Szívemmel jéggé dermedek.
Vajon felolvaszt majd? Tudják már biztosan az égiek. |