Szendergő emlék formálja

villanásokban alvó kedvesét,

fölötte csönd ül,

ezeréves ágak görcsös ujjai között

–       Úgy, mint egy önarckép a vízben –

libben néhány falevél.

Poros úton taposva,

botlik az elfáradt láb,

képek-képek,

az utcák, az emberek,

a fények, hangulatok,

kövek és gondolatok

egy csomagban, és én

birokra kelek velük.

Kitárt tekintetetek figyelnek,

mosoly virraszt a hiányok között,

–       mint egy régi mozifilmben -,

ébredő szél súgja a szavakat,

csak ez a képjáték tűnik fel.

Ablakokban merülnek el a csillagok,

vonzódás kondul

az esti harang hívó hangjában,

mosolyokból épül a Hold,

odaül közéjük, mesél.

Kóborlok az elszenvedett kínok között,

majd állva hallgatom a mesét,

elcsendesedik a múlt

–egy arany fénytincs kezemben -,

kibontom hulló szirmok közül

azt az egyet,

az igazit,

azt a régit,

hogy tudjam, igen:

ember vagyok.