Flóra azon a nyáron tizenegy éves volt. Boldogan szállt le a buszról, s nagyot szippantott az augusztusi este párás levegőjéből. Egy pillanatig gyönyörködött az út mellett békésen csordogáló patakban, majd megindult a konferenciatelep kapuja felé. Az út durva terméskövekkel volt kirakva, mellette lankás, füves domboldal emelkedett. A portára érve mosolyogva bemutatkozott, s a kedves hölgy már adta is neki a szobakulcsot, mondván - a szobatársa már megérkezett, menjen fel nyugodtan. A szobatárs egy huszonéves, feltűnően csinos szőke lány volt, aki Katalinként mutatkozott be. Segített Flórának kicsomagolni, majd együtt indultak a közös bemutatkozásra. A terembe lépve Katalin köszönt pár ismerősének, majd leült, és intett Flórának, hogy foglalt neki helyet. De Flóra ezt már nem látta. A terembe lépve ugyanis megpillantott egy csillogó, fekete szempárt... Nem látta a termet, nem hallotta a nyüzsgést - még arra sem eszmélt, amikor valaki kishíján fellökte. A szempár egy pillanat alatt rabul ejtette - bár saját maga még nem értette, mi történik vele. Flóra eddig csak a pöttyös könyvek oldalain találkozott a nagy érzelemmel, de a könyvekből valahogy nem ilyennek tűnt... A helyzetet Katalin oldotta meg, aki szelíd erőszakkal végülis maga mellé ültette Flórát. Az este folyamán kiderült, hogy a szempár gazdáját Lukácsnak hívják, és nem először vesz már részt ezen a konferencián.
Flóra később nem is emlékezett rá, hogyan kezdett beszélgetni Lukáccsal, csak arra, hogy azután minden szabad percüket együtt töltötték. Szép nyaralás volt, az egy hét azonban hamar véget ért. Lukács hazament Pécsre, Flóra vissza Budapestre. Hiába volt nála a fiú címe, nem mert írni neki, Lukács pedig vagy nem tudott, vagy nem akart kezdeményezni. Pedig Flóra várta. Minden nap várta a levelet, s minden nap új mentséget talált Lukácsnak.
Eltelt egy év, s ismét közeledett az augusztus. Flórának keze-lába remegett, mikor ismét megérkezett a már jól ismert kapu elé. "Talán most..." - gondolta magában, bár maga sem tudta eldönteni, mitől fél jobban: attól, hogy újra találkoznak, vagy attól, hogy Lukács nincs itt. A portánál első dolga volt megnézni a jelentkezők névsorát, s fülig elpirult, mikor Sebestyén Lukács nevét megpillantotta. Felszaladt a szobájába kicsiomagolni, s örömmel konstatálta, hogy ismét Katalin lesz a szobatársa. A konferenciateremben aztán megtörtént a nagy találkozás. Lukács mosolygott, leült Flóra mellé, és éppen olyan kedvesen és kellemesen viselkedett, mintha csak tegnap búcsúztak volna el. Ismét együtt töltötték az egész hetet, és ismét címet cseréltek a búcsúzás napján. Flóra szíve csakúgy táncolt hazafelé a buszon - érezte, szerelme már jó helyre került. És ezúttal nem is csalódott. Alig pár nappal később levelet kapott Pécsről, amire hamar válaszolt is.
Hanem a távolság nagy úr... A levelek először csak rövidültek, egyre semmitmondóbbak lettek, majd ritkultak, végül teljesen elmaradtak. Flóra szomorú volt, de ő is érezte: Pécs nagyon, nagyon messze van ahhoz, hogy egy tiniszerelem életben maradjon. Ismét eltelt az év.
Harmadik nyár, harmadik esély? Vagy már veszett fejsze nyele? Flóra nem tudta, reménykedhet-e még, s ha igen, miben? De még így is izgatottan várta az augusztust. Természetesen megint találkoztak, de ez a találkozás már más volt. Mindketten feszültek, bűntudatosak voltak, nem találták a régi, közvetlen hangot - de a kényes témát egyikük sem merte előhozni. Egyre kevesebb időt töltöttek együtt, kevesebbet beszélgettek, s Flóra néha úgy érezte, Lukács szándékosan kerüli őt. Végülis Flóra nem bírta tovább, s egyik délután kerekperec közölte Lukáccsal: beszélniük kell. Kisétáltak a domboldalra, s belekezdtek a kínos témába. Lukács azzal kezdte, hogy sokat gondolkodott kettőjükön stb, stb, de tekintettel a körülményekre maradjanak csak jó barátok - bár pontosan tudta, Flóra ezt nem fogja elfogadni. A kérdést végülis nem oldották meg, a téma hamar másra terelődött, de újra tudtak fesztelenül, közvetlenül beszélgetni, s estére el is felejtették, mi volt a gond közöttük. Hanem közeledett a búcsúzás, s Flóra érezte, nem bírna ki még egy ilyen évet. Kihívta Lukácsot sétálni, s ismét felhozta a témát, mondván, mostmár el kell dönteniük, mi legyen. Miután felsoroltak mindent, ami közös kapcsolatuk ellen szólt, Lukács megállt, és maga elé húzta Flórát. Nem szólt semmit, csak hosszasan nézett a szemébe, majd lassan odahajolt hozzá, s a csillagok alatt egy csókot lehelt ajkára. Ez volt Flóra életének első csókja.
Másnap búcsú, hazautazás - ment minden a megszokott rendben - és mégis: valami más lett, valami örökre megváltozott. Flóra érezte, megérte türelmesnek lenni, megérte két évet várni - az a pillanat így lett tökéletes. Lukács megígérte, hogy minden héten felhívja, Flóra megígérte, hogy gyakran ír levelet, s így tökéletes boldogságban utazott haza.
És Lukács tényleg felhívta. Órákig beszélgettek minden héten. AZ egyszerűség kedvéért Lukács minden héten ugyanakkor telefonált: pénteken délután ötkor. Flóra kétnaponta írt levelet, és péntekenként már félötkor a telefon mellett gubbasztott - leste, várta Lukács hívását.
Ám jött egy péntek, amikor a telefon elmaradt. Aztán a második... és a harmadik. Flóra nem értette. Az első után még több levelet írt Pécsre, a második után már csak egyet. A harmadik után nem írt többet. Nemsokkal később karácsonyra küldött egy üdvözlőlapot, de arra sem kapott választ. Nem írt több levelet.
Következő nyáron nem ment el a konferenciára. Nem akart, SOHA TÖBBET nem akart találkozni Lukáccsal. Csalódott szíve még mindig búsan dobogott, ha a fiúra gondolt. Három év... Három évet pazarolt rá az életéből, és még mindig nem tudja elengedni. Érezte, veszélyes lenne újra találkoznia a fiúval.
Eltelt a nyár - évek óta az első, ami nem hozott érzelmi vihart Flóra számára. Megkezdődött az iskolaév, és Flóra szépen lassan megnyugodott. Elmúlt a kínzó fájdalom, elmúltak a lángoló érzelmek, elmúlt a harag is, amit Lukács iránt érzett, s átadták a helyüket a közönynek.
Karácsonykor Flóra egy különös borítékot talált a postaládában. Nem volt rajta feladó, az írás ismeretlen volt, s valami kis faluban adták fel - Flóra nem is tudta, az merre van, de a címzés félreérthetetlen volt: "Selmeczi Flóra kisasszony részére". A boríték egy gyönyörű karácsonyi üdvözlőlapot rejtett, és benne írást: szép karácsonyi köszöntést, meleg üdvözlést, mindezt különös, ismerős betűkkel, alatta pedig egy egészen aprócska betűkkel írott aláírás: Lukács. Flóra nem tudta hova tenni a dolgot... Jól esett neki az üdvözlés, de csak annyira, mint bármelyik másik. Már nem kalapált a szíve, nem is pirult el - a boríték anonimitásából és a köszöntés stílusából viszont úgy érezte, küldőjét bántja a lelkiismeret. Elmosolyodott erre a gondolatra, majd az üdvözlőlapot a fiókba rakta a többi közé. Nem válaszolt rá.
Nyár elején úgy érezte, mostmár elég stabilak az érzései, hogy újra részt vehessen a konferencián - el is küldte a jelentkezését. Júliusban azonban újabb meglepetés érte - ezúttal már félreérthetetlenül: egy képeslap érkezett a nevére Wittenbergből. A képeslap teleírva egészen apró betűkkel, sűrű sorokkal. Volt azon minden. Bújtatott bocsánatkérés az elmaradt telefonokért és levelekért, beszámoló Wittenbergről, valamint remény, hogy Flóra idén részt vesz a konferencián. Alatta az aláírás: Sebestyén Lukács. Flóra nem tudta mire vélni a dolgot. Nem értette, hogy Lukács a történtek után még miben reménykedik, de ugyanakkor elámult rajta, hogy két év eltetével sem felejtette el őt a fiú. Választ most sem írt, gondolta, párhét múlva úgyis találkoznak.
Így is történt. Flóra szándékosan késve érkezett, így csak a közös vacsorára ért oda. Mikor belépett az ebédlőbe, Lukács feltűnően integetni kezdett, mire Flóra határozott léptekkel elindult az ellenkező irányba, s a terem másik végében foglalt helyet. A szobájába érve azonban meglepetés fogadta: Katalin idén nem tudott eljönni, s az új szobatársa "véletlenül" Sebestyén Anna lett - Lukács húgocskája, aki először vett részt a konferencián, s ezért a bátyja féltő gonddal őrizte - állandóan a szoba környékén ólálkodott. Flóra látta, hogy jobb lesz az elején tisztázni a dolgokat, ám bosszankodva tapasztalta, hogy Lukács figyelmességei és kedvessége mennyire jól esnek neki. Ráadásul Anna nagyon kedves szobatársnak bizonyult, komolyan megkedvelték egymást. Ilyen körülmények között Flóra érzelmei lassan ismét megfordultak, bár ez a szerelem már korántsem volt olyan odaadó és kitárulkozó, mint első alkalommal. Flórában félelmek maradtak, s ezt Lukács is érezte. Bíztató volt azonban a gondolat, hogy Lukács szeptembertől Budapestre költözik, itt fog továbbtanulni. Flóra végül úgy döntött, ad mégegy esélyt kettejüknek. Eljött a szeptember, és Lukács a beköltözés után felhívta Flórát. Flórának már megkezdődött a gimi, de Lukács megadta a kollégiumi telefon számát, hogy ha Flóra ráér, szóljon, és tudnak találkozni. Flóra megpróbálta hívni néhányszor a telefonszámot, de nem vette fel senki. Egyszersem. Végül felhagyott a próbálkozással - Lukács, ki tudja miért - ugyanígy tett.
Négy év telt el. Flóra leérettségizett, egyetemre ment, a konferencián többet nem vett részt. Épp egy új szerelem kopogtatott szíve kapuján, mikor egy kulturális esten odalépett hozá egy vadidegen fiú, és megszólította: "Szia Flóra! Megismersz?" Flóra megütközve nézett a hosszúhajú, szakállas torzomborzra, és visszakérdezett: "Miért? Kéne?" A fiú elmosolyodott, és csak ennyit mondott: "Sebestyén Lukács vagyok". Szerencsére Flóra éppen ült - különben biztosan összeesett volna. "Lukács? Ki van zárva! Azt az embert én ismerem, te nem ő vagy!" A fiú nevetni kezdett és leguggolt Flóra mellé - és Flóra akkor meglátta. Meglátta azt a fekete szempárt, ami annak idején is egy pillanat alatt rabul ejtette, és aminek - érezte - még most is a foglya. Lukács igyekezett oldani a döbbent hangulatot, kérdezgetni kezdte Flórát: hol tanul, mi van vele. Kiderült, hogy a fiú otthagyta előző iskoláját, és most újból felvételizni akar. Flórát ez a találkozás annyira felkavarta, hogy komolyan elgondolkodott új kapcsolatán. Végül mégsem szakított. Úgy érezte, egy négyéve elvesztett szerelemért kár lenne sutba dobni az újat. Ez a kapcsolat fél évig tartott. Pont szeptember elején ért véget - akkoris Flóra szakított. Két nappal később ment az egyetemre beíratkozni, ahol egy csapat kampányoló felsőbbévesbe futott. Aláírást gyűjtöttek az egyetem hallgatói között - de Flóra már nem hallotta, hogy mire. Az aláírásgyűjtő íven ugyanis meglátott egy nevet: Sebestyén Lukács, I. évfolyam. Flórával megfordult a világ. "Idejött! Az én iskolámba!" - még egy pillantást vetett a lapra. "Ráadsul az én szakomra! - Ilyen nem létezik!"
Pedig létezett. Nap mint nap találkoztak a folyosón, köszöntek egymásnak, és mentek tovább. Pontosabban Lukács mindig ment tovább, Flóra pedig mindig megpróbálta rávenni, hogy szakítsanak időt egy nagyobb beszélgetésre. Le akarta zárni a múltat egyszer, s mindenkorra. Lukács mindig bólintott, mosolygott, Flórának mégis az volt az érzése, hogy a fiú menekül előle. Végülis megunta a dolgot: "Ha neki ez jó, hát csak csinálja!" - Flóra többet nem beszélt vele, néha még köszönni is elfelejtett - bár a lelke mélyén tudta, nem jó ez így. Két évig jártak egy iskolába, ezután Flóra úgy döntött, újra felvételizik, és vidéken tanul tovább. Debrecenbe került, ahol teljesen új és (reményei szerint) Lukács-mentes életet kezdhet. A gimnázium alatt elkezdett társastáncolni, s végül annyira megszerette, hogy mostanra komolyan, versenyszerűen űzte a táncot. Természetesen Debrecenben is első dolga volt tánciskolát, edzőt és táncpárt keresni. Az első kettő könnyen ment - de a pár az már keményebb dió volt. Meg is kérte az edzőjét, nézzen körül ő is, hátha talál megfelelő fiút. Az edző egy hét múlva örömmel újságolta, hogy van egy ígéretes tehetségű fiú a másik csoportjában, a következő edzésre elhívja. Flóra kimondhatatlanul örült - alig várta, hogy megismerje azt a fiút. Nem is kellett csalódnia: az edzésen egy mosolygós, magasságban és alkatban pont megfelelő fiú várta. A nevére nem is figyelt, csak azt jegyezte meg, hogy valamilyen Ákos. Az edzés nagyon jól telt, a fiú ügyes volt, kiderült, hogy korábban jégtáncolt. Olyan jól érezték magukat, hogy edzés után beültek még egy kávézóba beszélgetni. Flórának nagyon szimpatikus volt Ákos, közvetlenül, fesztelenül érezte magát vele. Beszélgetés közben egyre fokozódott az az érzése, hogy valahol látta már Ákost. Vagy ha nem, akkor emlékezteti valakire. És egyszercsak ráeszmélt: Ákos hasonlít Lukácsra. De egyáltalán nem a külsejében - sokkal inkább a gesztusai, a reakciói, a hanghordozása... És ekkor jött a következő felismerés: mintha azt mondta volna, hogy Sebestyén Ákosnak hívják - bár Flóra ebben már nem volt egészen biztos. A dolog azonban annyira nyugtalanította, hogy kénytelen volt rákérdezni. "Ákos - ne nézz hülyének a kérdésért, később megmagyarázom - neked ugye nincsenek rokonaid Pécsen?" - Ákos leborult az asztalra és elkezdett kacagni. Flóra ekkor már tudta, és fülig vörösödött. "Kit ismersz?"-kérdezte Ákos. "Lukácsnak hívják..." - "Igen, az unokatestvérem. Honnan ismered?" - "Hosszú lenne elmesélni." - felelte Flóra, de Ákos zavartalanul folytatta: "Ha jól tudom, most akar átjelentkezni Debrecenbe. Nem találta meg Pesten, amit keresett."
Flóra leborult az asztalra, és azon gondolkozott, van-e a világnak olyan pontja, ahová Lukács nem jönne utána. |