Nos, először is az a jó kérdés, miért is akartam tanár lenni. Erre nehéz válaszolni. Tény, hogy egész gyerekkoromban, ha valaki megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, halvány fogalmam sincs, de magamban azt gondoltam, hogy tanár leszek. Nyilván abból fakadt ez az elképzelés, hogy ugye suliba jártam, és a világból nem is nagyon ismertem más egyebet. Meg aztán rendkívül dühös is voltam a tanárokra, és számtalanszor elképzeltem, hogy én majd tanár leszek, és mindent, de mindent másképp fogok csinálni, mint ők. Hogyan másképp? Nos, ezen nem gondolkoztam. Szeretni fogom a gyerekeket, hiszen ez a legfontosabb, nem?

Senkit sem szeretnék untatni a részletekkel, hogyan rágtam át magam minden iskolán, jól-rosszul tanulva, hogy végre tanár lehessek. És meg kell, hogy mondjam; sem a kérdéseimre nem kaptam választ, se nem találtam semmit, ami segítségemre lehetett volna, abban, hogy na, milyen is egy tanár, és mit miért csinál.

Meg kell mondanom ellenben, hogy már maga a „tanár” szó is nagy ellenállást váltott ki bennem, amikor a diplomaosztáshoz közeledtem. Még hogy én tanár? Ez olyan nevetségesen, furcsán és idegenül hangzott. A tanárokról, mindenki azt feltételezi, hogy halál komolyak. Hát, igen. Kívülről nézve, még csak-csak komoly vagyok, mivel ritkán mosolygok, no de belül … Hát, az már egy kicsikét bonyolultabb.

Az egyik reggel is, amint a villamosra vártam, és éppen arra gondoltam, hogy ma megint tanítanom kell a gimiben, ahova gyakorlatra jártam, és se testem, se lelkem nem kívánt bemenni – szóval felnéztem az égre, ami vigasztalanul szürke volt. Csakhogy a felhők mellett madarakat is megpillantottam, és rögvest eszembe jutott, hogy már gyerekkoromban is nagyon szerettem volna olyan kicsi lenni, hogy felülhessek egy madár hátára, és elrepülhessek messzire-mesz-szire. Most is ez a kép villant be, és még eszembe jutott James Joyce regénye is, aki szintén a madarakat tekintette példaképeinek, a szabadság szimbólumainak.

Álláskereséskor az önéletrajzomat minden létező suliba beadtam. Voltam egy reformátusban is, ahol az volt a kifogás velem szemben, hogy ugye katolikus vagyok.

Végül két általános iskola maradt versenyben.

Kezdtem lelkesedést érezni, hiszen tanítani fogok. Egész életemben erre készültem. Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy már tanár vagyok. Magabiztosan bementem a terembe, kezembe fogtam egy krétát, és felírtam a következő mondatot a táblára:

„Én az ebihal partján állok!” Edouard Claparéde

És már kezdtem is magyarázni:

- Tudjátok gyerekek, ezt a mondatot egy francia bácsi, Edouard Claparéde írta le először, aki rájött arra, hogy valami nincs egészen rendben az iskolával és az oktatással.

Kb. ezen a ponton felébredtem. De tele voltam jó érzésekkel. Ezt a mondást ugyanis 15 éves koromban hallottam egy tévéműsorban, és azóta se felejtettem el. Azt jelenti, hogy a tanárnak, a nevelőnek a gyerek pártján kell állnia, és nem szabad egy kicsinyített felnőttként kezelnie. Mert ugye mi történne, ha az ebihalaktól is azt követelné valaki, hogy mivel felnőtt korukban békák lesznek, tanuljanak már most meg békaként viselkedni és élni. Kitennék őket a partra, és elpusztulnának, hiszen nincs is tüdejük, hanem kopoltyúval lélegeznek.