[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 336
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 336


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Miért nem lettem tanár? (2. rész)
Ideje:: 10-19-2007 @ 03:09 pm

Az egyik suliban részt vettem az évnyitón, amit kissé furcsának találtam, visszaemlékezve a régi évnyitókra. Ugyanis egy büdös szót sem lehetett hallani abból, amit a tanárok, gyerekek a mikrofonba mondtak. Így aztán nem is lehetett csodálni, hogy a többi gyerek vidáman, hangoskodva trécselt, mintha mondjuk nagyszünet lenne, az osztályok felbomlottak, és senki nem is próbált rendet tartani.

Engem egy olyan osztályhoz osztottak be, amelyikben majd tanítani fogok, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy manapság a gyerekek számottevő többsége fiú. Ebben az osztályban csak két szőke magas lány beszélgetett egymással, a többi gyerek egymástól megkülönböztethetetlen, rövidre nyírt hajú, ördögien rossz fiú volt. Éreztem, hogy nincs túl sok keresnivalóm ebben a közösségben. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ki volt az a hülye, aki kitalálta, hogy én tanár legyek. Ja, hogy én? Nyilvánvaló, hogy ez egy tévedés volt.

-„Na, ide se jövök többet!” – ez jutott eszembe, mielőtt vége lett az ünnepségnek.

 

A másik suliban szintén igyekeztem megjátszani az ügyes, talpraesett, lehengerlő munkakeresőt. Az igazgató elmondta, hogy bár a gyerekek évről évre „vadabbak”, de azért még kezelhetőek. Hogy mindezen mit értett, azt én igazán nem tudtam, így csak bólogattam. Azt hiszem, nagyot alakíthattam, mert pár hét múlva csörgött a telefon, és az igazgató közölte a jó hírt:

- A kedvessége, a fellépése alapján magát választottuk.

Jé, milyen új dolgokat tud meg néha az ember magáról! Hogy kedves, meg még fellépése is van!

 

Amikor másodszor mentem el ebbe a suliba, az igazgató körbevezetett, és teljesen lenyűgöztek a falakon a gyerekek gyönyörű színes rajzai. Ettől az egész iskola vidámnak, barátságosnak tűnt. Így aztán elragadtatva jelentettem ki:

- Boldog vagyok, hogy hamarosan itt taníthatok!

- Azt el is hiszem! – válaszolt az igazgató némi önelégültséggel.

Egy kicsit ugyan lelombozott, amikor kiderült, hogy a tanári hivatáshoz tartozik egy hatalmas kulcscsomó, sok-sok különféle kulccsal, mind-mind más szekrényeket, zárakat, termeket nyit ki. És még volt egy zacskó pótkulcs is, arra az esetre, ha a kulcsokkal végképp nem boldogulna valaki. Az igazgató megpróbált kinyitni egy-két szekrényt, de néhány sikertelen kísérlet után feladta.

Ezek után sokszor éreztem aggodalmat a kulcsok miatt.

De mondjuk, az se nagyon tetszett, ha valaki a környezetemben „kis tanárnő”-nek kezdett el hívni. Miért lennék én kicsi? Csak azért, mert nem nőttem valami magasra?

Na és, hogy milyenek lesznek az óráim, arról még mindig nem voltak igazán jó elképzeléseim. A gimiben a töri tanár, akinél gyakorlaton voltam, mindent leíratott a diákokkal a füzetbe, ami egyébként a könyvben is benne volt. Éreztem, hogy ez nem valami jó módszer, de nem tudtam elszakadni tőle. Tanácsolták, hogy írjak inkább rövid vázlatot minden leckéhez. De a vázlatokat halálosan utálom. Számomra csak a spontaneitásnak van valamilyen értéke. Valahányszor vázlatot kellett írnom egy fogalmazáshoz, csak úgy tudtam összehozni, hogy először szépen megírtam a fogalmazást, majd a vázlatot már könnyen kitaláltam utólag. És hogy a tanítás meg abból áll, hogy az ember előtte vázlatokat ír, meg még az időt is percre pontosan kiszámolja, hogy mikor mi fog történni az órán, - hát ettől meg egyszerűen irtóztam.

Ezért aztán egy füzetbe kiírtam a leckéket a könyvből, és még hozzáírtam azokat az érdekességeket, amiket én fontosnak gondoltam.

De éreztem, hogy én igazán nem ezt akarom. Milyen jó volna, ha a gyerekek inkább szerepjátékokat játszanának, és így tennék magukévá a történelmet. Biztos ők is jobban élveznék.

 

Életem első munkanapján egészen felkészületlenül ért a hír, hogy az elődöm minden osztályból megbuktatott egy-két gyereket, akiket most nekem kell pótvizsgáztatnom. Az igazgató mondta, hogy ne ijedjek meg; minden gyereket át kell engednem, akár tudnak valamit, akár nem. Akkor meg mi célt szolgál az egész? Ja, hogy pedagógiait?

Meg kell mondanom, hogy már magukra a pótvizsgákra is fel kellett készülnöm, mivel számomra rettentő súlyos problémát jelent, hogy ugyan vajon mégis mit kérdezzek. Ráadásul rájöttem, hogy mióta elvégeztem a történelem szakot, a világon semmit sem tudok történelemből. A fejemben csak valamiféle kuszaság van, gyilkosokról meg halottakról, de örökké bennem van a félelem, hogy én már semmi konkrétat nem tudok fejben tartani. És tulajdonképpen fel is merül a kérdés bennem, vajon miért nem mindegy, hogy egy csata melyik évben volt, hiszen a lényeg csak az, hogy milliók és milliók meghaltak benne.

 

A suliban tanított egy ismerősöm, Magdi, aki igyekezett mindenben a segítségemre lenni. A pótvizsgákon is ott volt, és így okított:

- Bizony, erélyesnek kell lenni a gyerekekkel. Fel kell emelni a hangunkat. Majd te is meg fogod tanulni.

Szokás szerint bólogattam. De magamban azt gondoltam, hogy miért ne lehetne őket inkább a szeretet erejével megfogni. Mi értelme van az ostoba kiabálásnak?


Utoljára változtatva 10-19-2007 @ 03:09 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Skrym
(Ideje: 10-19-2007 @ 03:21 pm)

Comment: nekem is mondták a tanáraim, hogy ne legyen tanár, megfogadoma tanácsukat:))) belegondolok szokszor, hogy nekik milyen lehet egy tanítási óra, az ő szemszögükből...


Hozzászóló: AngyaliAndi
(Ideje: 10-19-2007 @ 07:44 pm)

Comment: Majd egy év múlva újra megkérdezlek. Ezek a gyerekek már tényleg mások!:)))))))))))) Puszi!


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.34 Seconds