Őszi mélabúban
sercen a levél,
csonka kutya ás
gödör peremén,
akácosban múltat
sodor a szél,
avar-halom, ifjúságom
kuporog a kert végén.
Elment a nyár,
el vele gyerekszívem is,
bakugrató kamaszságom
messze vitte már a víz.
Lánccsörgető, helyi vihar
csendesült szobámba; állva,
tükörre festett, mintha konok,
felnőtt létem látva,
nézek a merengő szembe,
arcom mintha ismeretlen lenne...
Mintha nem én vagyok,
csak, aki leszek,
az ablakon át a kezdetét látom valaminek...
A járda mire léptem immár elfogyott,
a földre hát lelépek,
oldalvást nézem,
a száraz levél halom
kertem végén kuporog.
A szél aláteszi sok kezét,
repül már az avar közt
emlékem, könnyem, mosolyom,
halovány búcsúzásom
az alföldi naplementébe borítom.

A lélek üres,
új könyvet nyitok,
ebben már kevesebb lesz a titok...