Ha már nem menthetem meg a világot,
Ha már mindenhol csak múltam, s a romok,
A búskomor, őszi szellő, s a nyomok,
Melyet itt hagytál, melyektől lassan megfulladok.
S a tény, hogy nélküled,
Az mely nem melletted,
Az ágy mely nem veled,
A fény, mely nem tőled:
Nem kell!
Az idő, mely megsebez,
És szívemet remegteti meg.
Mert egy lehetnél te is a sok közül,
Élhetnénk egymástól távol.
Utunk más felé vezetne.
Nem ismernél, nem nézhetnél szemembe.
Nem tudnád, milyen vagyok ha boldog,
Vagy szomorú, vagy csak egyszerűen:
Én, olyan bolondos. Társaságban beszédes,
Otthon komótos. Veled pedig a gyermek,
Ki szeret, ki magától el nem enged.
Élhetnénk, mint bárki más.
Talán még össze is futnánk az utcán.
De elsétálnánk, szürkén, unottan,
Egymás mellett, de lehet,
Tekintetünk összetévedne,
S nem felejtenénk egy egész életre…
|
|
|
|
|
