Látod hát, kedves Barátom, ezt éreztem én!
Nem hitted, hogy bennem önzetlen szeretet él.
Csupán őszinte, tiszta, anyai, baráti.
Ezekkel Te nem tudtad, hogyan is kell bánni.

Szeretetem csak hiúságod terhére vált.
Örömöd, szerelmed féltésére enervált.
Barátságunkat – álbarátok játékszerként – 
gyilkos pókhálót szőve közénk tépkedték szét.

Vergődnek riogva ragacsos szálaidban,
maguk sem érzik, testük már réges-rég vérzik.
Dúskálnak dac-panaszos, vak kéjvágyaikban,
szorul a hurok nyakukban még néhány fércig.

Kiveted mézes hálódat újra és újra.
Szíved mindig vágyódhat, húrja rég felhúzva.
Pattanásig feszít, igaz szó idegesít!
Ki nem ámít, lazít rajta, féltőn megsúgja.

Becsapódik, vetkőz’ minden arra vetődő,
de csalódik, hisz árja hasztalan veszkődő.
Legyőzi őt is erejével és eszével,
majd lelécel, mielőtt fizet ő fejével.

Mindenki, ki magát csak csalfán ámítgatja,
lehet egy nap valamely bőszült dúvad foglya,
akár saját, bután-buja búja hóhérja.
Ártatlant nem bánt soha saját árnyjátéka.

Ontsd hát híven, lágyan csillámló sugaradat!
Szikrád szórd csak! Hidd el, az árva is szárnyalhat!
Csillám-csókja árban oly messzire sodorhat...
Ringasd fénylő csillag-parazsad, lásd az utad!

2007. 10. 25.