Egy gyönyörű, napsütéses őszi napon kirándulni ment az iskola. Engem az ötödik osztályhoz osztottak be kísérőnek, hogy szokjuk egymást. Magdi ment elől, én meg oldalt, a kettes sor végén.

Furcsán éreztem magam. Semmi ötletem se volt, hogyan játsszam már megint el a rendfenntartó szerepét, miközben a szívem mélyén élvezni akartam az őszi napfényt, és azt, hogy hosszú évek óta először kirándulok. Teli jött a szívem örömmel, mikor megláttam az erdőt. Barátaimnak tekintem a fákat. És, amint megérkeztünk, mindjárt régi gyerekkori kirándulások jutottak eszembe. Tizenkét éves koromban voltam itt utoljára, hintáztam, és az „Álmomban egy angyal voltam” kezdetű dal szólt a hangszórókból. Láttam magam előtt a kislányt, aki még tele van lelkesedéssel a szerelem iránt, és az erdőben szaladgál a fiúk elől, akik vízzel locsolják a lányokat. A jéghideg víz szinte szúrt, még ma is érzem a bőrömön azt a bizsergést.

A két ötödikes lányhoz ültem le, akikkel jóban voltam. Egyikük esküdözött rá, hogy ő szerelmes. Én meg valami olyan marhaságot mondtam, hogy:

- Te még nem tudhatod, mi az a szerelem.

De szerencsére nem győztem meg. Kártyából jósoltunk egymásnak. Nekem valami olyasmi jött ki, hogy egy palitól lesz gyerekem, és egy másikhoz fogok férjhez menni.

Kezdtem magam nagyon jól érezni, könnyűnek, lazának, fiatalnak, és még csak ezután mentünk a vadasparkba. A gyerekek és én is egyformán rajongtunk az állatokért. A srácok etették az őzikéket és más kérődzőket, nekem se kellett több, azonnal füvet kezdtem tépni, és boldogan etettem az állatokat. Kapcsolatba kerülni egy őzikével mindig nagy öröm! De jó is lenne erdőben lakni! Érdekes módon a gyerekek viselkedésében is szinte alig lehetett találni valami kivetnivalót.

Hazafelé tele voltam élményekkel, napsütéssel és vidámsággal. És mikor másnap bementem az iskolába, úgy éreztem, hogy most már minden könnyen fog menni. Megéri tanítani, ha az embernek ilyen szép élményei is vannak.

Csakhogy a bennem lévő pozitív gondolatoknak nem sok hatásuk volt a valóságra. Továbbra sem boldogultam a srácokkal. Azt gondoltam mindennap, hogy valamiféle jó megoldásnak csak kell lennie, mivel ez így nyilván nem fog sokáig tartani. Az anyaggal ugyan haladtunk valamelyest, de tudtam jól, hogy a normális órák nem ilyenek, és ezt idegileg se lehet bírni sokáig.

 A srácoknak is magyaráztam, hogy értsék meg, ki fognak rúgni, ha ez így megy tovább, mivel így tanítani nem lehet. Erre könyörgő, nagyon megható leveleket írtam nekem:

„Kedves Virágnéni

Nagyon szépen kérjük tanárnénit, hogy bocsásson meg nekünk és, hogy ne tessék elmenni. Tudjuk, hogy rosszak vagyunk, de tessék elhinni, hogy megbántuk, hogy ilyen rosszak voltunk. Azért vagyunk ilyenek, mert már unjuk a tanulást. Kérjük, hogy tessék szíves lenni elhinni.

A 6/b osztály”

De nem lettek jobbak.

Sokszor kaptam tőlük sütit, cukorkát, tudták, hogy szeretem a kakaót, így mindig volt egy-két doboz kakaó az asztalomon.

Egy csütörtöki napon az igazgató behívatott a szobájába, és közölte, hogy jövő héten hétfőn már ne jöjjek dolgozni.

Így ért véget tanári pályafutásom, de a leveleket, kedves rajzokat a mai napig őrzöm a szekrényemben, és jó szívvel gondolok a gyerekekre.