emlékeire omlik s összeáll megint, a születés, a halál, napkelte, napnyugta a föld s az űr törvényei szerint... vége a nyárnak, lehullanak a szárnyak bilincsei, lassan lélegzetté válik a kín, a hiány, védtelen a föld, emlékezünk mozdulatonként, újra szüljük a világot... minden ház falán lobogjon a gyertya lángja, anyáink, apáink szétfolyó arcára, virágok zuhannak szemünkbe, hisz itt élünk, ma... utolsót kiáltunk, tudjuk az őszi nap színét, hányszor s hányféleképpen meghalunk, mert nem szövetségesünk a szerelem, a szeretet... takarjuk be szívverésünkkel, az örök csendeseket, az út végén is túl, a fény forrása felé, hisz rácsok vannak már közöttünk, a megerőszakolt föld a süllyedő temetők előtt... lábunkat benövi a moha, átölel a közös szomorúság, mert semmi halál sem bír velünk, mert helye van a megszokásnak, a gyermekkornak éppen úgy otthona, mint minden hiánynak... megszülünk minden emlékező mozdulatot, újra és újra, megszüljük, hogy legalább mi ne féljünk ebben a száműzetésben
|