Ha jöttem, ha mentem, átöleltél mindig: - maradj még, ne rohanj. - Éreztem ezt végig, míg az életedből sugárzott a jóság. Hogy hiányzik mindez, ha te tudnád, tudnád!
Már rég kellett volna beszélgetni veled a csönd udvarában. Sokszor kerestelek.
Akkor még nem tudtam, hogy a hiány, hogy fáj. Fogtad a kezemet, és csak halkan szóltál: - Megbántottalak tán, hogy már három napja nem jöttél el hozzám? - S szemét a könny marta. - Tudom, hogy dolgozol, s a te órád szalad, de nekem már hosszú az idő, ha nem vagy. Édes fiam, várlak, mikor jössz el újra? - S én csak halkan szóltam, és azt is csak futva: - Jövök talán még ma, vagy esetleg holnap, hidd el, Édesanyám - s gondjaim már szóltak.
Még emlékszem, érzem, Édesapám keze és Édesanyámnak meleg ölelése, mint a rab madárnak, simogatva intett. Szemükből a könnycsepp kibuggyanó élet.
Akkor még nem tudtam, hogy a hiány vágya, ordítás és a csönd nagy találkozása.
|