Nem álmodom már,
hogy virágok közt járok,
csak szállok, mint csendes eső
a hajlongó füvekre ,
és ha eljő az este
megülök csendben
a hangok ölén,
mint vén vakondok,
ha szél hűvösén
szeretné kicsit élni világát.

Nem álmodom már
a valaha szerelmeket,
csak csendes emléküket őrizem,
mint túlélő
a viharban elsüllyedt ladikot,
kicsit furán úgy látom ott
a víz alatt,
mint szárnyaszegett,
halott madarat,
pedig már korhadt deszkái is
elenyésztek.

Nem álmodom már,
hogy ifjú és szép vagyok,
bölcs, öreg tölgyfaként ringatom
a fészkeket,
odúimban meleg kis mókuslakok,
bagolytanyák rejteznek,
és ettől újra boldog vagyok,
mert milyen jó nekik,
hogy itt vagyok,
és milyen jó nekem,
hogy szeretnek.