Az álomban sötét, démoni világok;
Üvöltenek, s én felkiáltok;
Te csitítva csókolsz, s fényt varázsolsz;
Az éjszakába ájult kisszobából.
Mi volt az álom, nem tudom már;
Volt benne harag, de volt benne zsoltár.
Te szép vagy mint a fény,
És nincs benned árnyék,
Hozzád bárhonnan, mindig eltalálnék.
Te valóság vagy, de álom jön újra;
De álmomba visszahullva is érzem, hogy szeretlek.
S férfilétem csúcsán, nemsokára;
A hitvesem leszel, tudom, hogy így van;
S Isten szent szeme előtt már hiszem, hogy az vagy.
Hitvesem, s barátom.
De most messze vagy.
A pirkadó hajnalban szétoszlik az álom,
De szívedet szívemben nappal is látom.
Gonosz varázson,
Ha kell, emberek sötét ármányán küzdöm át magam;
De visszatérek.
Ha kell mászni fogok, vagy csúszni mint egy féreg;
S az örökké éjben, sötétben élő;
Vad démonoktól soha nem félő;
Szenteknek hite nyugtat, mint egy zsoltár;
Szerelmes csókod valósága hull rám. |
