Minek, s kinek vagyok?
Mikor, hol, hogy alkudok?
Messzi földről, messzi napnyugat.
Felkel a nap, míg szívem hasogat,
Lágyan ölel, hívogat,
Napsugár, téged is akarlak.
Akárcsak őt, csak koldus imája,
Az, mely most, itt maradt,
Kulcsolom kezem,
Térdem a földet éri.
Hideg szél fúj, érzem,
Érte bármi megéri.
S ez a nap, kínoz,
Félek többé
Magában nem hordoz,
És itt hagy, s marad a senkié.
Ez az út, mely hozzád vezetett,
Érinthetetlen kötelék lett.
Senki sem szakíthatja ketté,
S nem formálhatják semmivé.
Csak kettőnk lélegzetévé,
Közös mozdulattá,
Szívünk féltett titkaivá,
Az érzésért, mely megérné.
Vagy megélhette volna,
Az örök tavaszt,
A lábnyomot a hóban,
Mosolyod álmom sóhajában.
Titkon remélem immár,
Féltve őrzöm gondolataimat,
Mert nélküled minden csak fáj,
Ábrándok ráncosítják arcomat.
Bársony ringat,
Míg csendben búcsúzom el,
Vagy mégsem. Akarlak!
Még neked is akarnod kell! |
|
|
|
|
